Régi nóta

Ablakom tárva állt,
vártalak,
mint napsütést bolyongó
árnyalak,
szél hozott el,
felkavart mindent,
titkaim rád szálltak,
magaddal vitted,
lukakat hagytál, te kósza szél,
körém gyűlt millió őszi levél,
zizegett, zörgött, megfagyott,
hideg van bent,
s ki elhagyott,
valahol távol tavaszban él,
csak ide jár vissza
mogorva tél,
még nyáron is fúj,
nyáron is hideg,
egy évszak köt,
akár egy zsineg.

Tűz után

A bűn lángjából kimentettél,
vagyok kormos fadarab,
égetett a tűz uralma,
odaszántam magamat.

Rám hintve ezernyi sercegő szó,
égjek, s taszítsak lelkeket,
közelembe nem jöhetett,
ki nem táplálta tüzemet.

Sok idő telt, de kimentettél,
értem nyúltál, Istenem!
Vérrel mostál, a korom alatt
megkerested hitemet.

Csoda, hogy vagyok még,
nem égtem el, s felmértem a károkat,
temérdek időm feketült meg
tőlem veres láng alatt.

Vissza nem adja senki sem,
nem is kell, maradt éppen elég,
Neked ketyegjen minden óra!
Maradék magamat viszem eléd.

Tudom

A Menny, fent adventre készül,
lent egy pásztor jászolt farag,
szalmát és rongyot keres belé,
szívére terítve fehér damaszt.

Fent az Úr igazítja Fiát,
mikor és hová kell születnie,
mi várja lent, s még lejjebb is tudják,
hogy érkezik meg közénk ide.

A sötét, világi lét fejedelme
elfoglaltatja a szíveket,
ne legyen hely, ne legyen ágy,
világra hozni a Kisdedet.

Felkelnek mind az emberek,
ki jászolt, ki fényes létet készít,
az egyik hajnalcsillagra vár,
a másik hajnalig csillogva szépít.

Ma is élnek hű pásztorok,
s akadnak bukott angyalok,
Jézus meg jön, felveszi sorsát,
hiszem, reményünk felragyog.

Tanács

Az embernek jobb ösztönből élni,
lenni, mint őszbe szájaló szél,
mint gomba csend-avar harmatján: érni,
nem gondolkodva ki mennyit ér.

Ítélni kár, ostoba szokás,
ésszerűtlen, semmire való,
kárt okoznánk saját malmunknak?
Temérdek sok az őrölni való.

Az időről és a házról...( a majdnem felolvasott írás)

Gyakran nézem az időt. Nem az időjárást, hiszen az van és elfogadjuk, nem befolyásolhatjuk semmiféle eszközzel.
Saját múlt, vagy jelenidőnk viszont nem tőlünk függetlenül telik. Részesei vagyunk, alakíthatjuk. Megtagadhatjuk másoktól, oszthatjuk, vagy egyszerűen céltalanul leélhetjük. Nem tudom melyik a legbölcsebb választás, mert az ember úgyis elkopik közben és a múltra egyre gyakrabban tekint vissza, ami egyik irányból nézve gyorsan eltelt, a másik irányból nézve meg nehéz, súlyokkal megrakott mókuskeréknek látszik.
Felváltva volt öröm az ürömmel, volt születés, temetés, voltak jelentéktelennek tűnő csendes napok, aztán mire az ember megszokná az egyiket, már át is lépett egy másik állapotba és kezdhet mindent elölről.
Életünk hasonlíthat egy házhoz, amit önnön kezünkkel építgetünk míg nem jön egy viharos esemény, ami lerombol valami fontos elemet, amit pótolni már nem lehet.
Mivel fel akarjuk építeni, ilyenkor vagy újratervezünk és beérjük kevesebbel, vagy beleszakadunk, mert ragaszkodunk a régi tervhez.
Valamennyien így élünk. Jó vagy rossz sorsunk vár ránk egy-egy kanyar után, amin élve túljutottunk.
Gondoltad volna, kedves hallgatóm, hogy idejutsz éppen, ahol most jársz? Nincs előre megírt saját forgatókönyved, csak szereplő. de főszereplő vagy saját életed lapjain.


Voltak gyerek, serdülő, bohó, ifjú szerepek, anya, feleség, dolgozó nő aztán egyre több bölcsesség, tudás jött velem a sok szerep elmúltával.
Legtöbb emlékem emlék maradt, vagy még az sem, egyszerűen elfelejtettem dolgokat, nem volt, nincs jelentőségük. Ami viszont fel tudta szántani lelkem talaját, és vagy felsértette, vagy szépen csak vetést készített elő az mind megmaradt a mélyben. Ezeknek az eseményeknek és mélységes hitemnek, köszönhetem életem, illetve házam alakulását.


Mikor verset írtam egy laza, felhasgatott talaj volt a lelkem. Könnyű volt megtalálni benne a verseket, szinte kilógtak a földből, csak fel kellett szedegetnem őket. Minél gyakrabban jártam vissza saját lelkembe, annál mélyebbre ástam, és egyszer elértem arra a szintre, amit már nem mertem tollam hegyével feszegetni, beletört, mert rájöttem valamire. Nem láttam ott bent igazán jó dolgokat, mert, ami jónak látszott az is sok szenvedéssel járt, és jár, mert áldozatokat kell mindenért hozni.
Csak újabb kérdések merültek fel bennem, hogy mi is az élet? Talán egy oltár?
Ha oltár lenne, az csodálatos dologgal érne fel. Hófehér virágos jókedvvel, tiszta folt nélküli terítővel, és elképzeltem, de sajnos nem lehet. Tele vagyok hibákkal, amelyek nem illenek az oltárra, így csak maradok háznak, amit bár megvisel az idő, nem makulátlan, nem lett valami kristálypalota, de még áll és befogad, elrejt, meleget nyújt, vannak ablakai, elenged, de visszavár.
Ásni pedig már egyre ritkábban szoktam. Talán megkeményedett a lelkem, talán más oka van, de az is lehet, hogy túl buzgó voltam és gyorsan hoztam fel napvilágra lelkem kincseit, de amit felhoztam, olvassátok szeretettel.

Ősz-idő

Sárosan hideg őszidők jönnek,
egyre súlyosabb titkolt nyomok,
csak magam érzem, ami itt belül
avarom alatt nyomot hagyott.

Milyen szép volt a szőlő szüret,
szilvaéréskor elciberéztünk,
esős időben tűzhelyünk körül
nevetés volt kedves cselédünk.

Kezünk tördeljük ágak helyett,
panaszkodjuk mi nem érthető,
barátot, rokont más otthonokban,
ugyanígy tépázza konok idő.

Egy lépés kéne, nyikorgó zár,
egy-egy lakathoz kulcs, ha volna,
úgy esnénk hófehér szent ölelésbe,
ahogy a tejbe hullik a morzsa.

Biztató

átteleltem a nyarat
szívemnek az ősz nem árt
áttelelem a telet
elkapom a napsugárt
tavasszal ha megmutatja
kerek tüzes tomporát

Dal hiányzik...

Dal hiányzik estelente,
kong az üres naplemente,
némaság ül zörgő tájra,
hasonlítva másvilágra.

Lukba bújva éhes tücskök
hegedűjük dallal küszköd,
húznák még, de fázós napok
virradnak, bús harmat vacog.

Mintha minden fűszál sírna,
talán a nap majd felszívja,
vízen járó őszi napok,
csendet törve kutya vakog.

Szilánkokra hulló esték,
szomorú-kék naplementék...

A nevetség tárgya

Öreges, kiégett kunyhó mereng
törött ablakkal borongós tájra,
lehetett volna királyi terem,
összetákolták homok hátára.

Áll még, kőalap fogva tartja,
ha tehetné inkább összedőlne,
recseg-ropog rossz ereszalja,
szél költözik fel lukas tetőre.

Szú perceg rágva kívül is, bent is,
rogyadozva búsul múltidőn,
úgy elszállt tőle, akár egy madár
mit lelőttek, s többé vissza már nem jő

Várni sem mer, ki nézne rája
ezernyi ékes palota közt?
Düledezőn nevetség tárgya,
ha roppan majd mindent porral füröszt.

Csukott ajtód előtt - Sebestyén Lászlónak

Csend volt bent, csak perceid suhantak,
észrevétlen siklottak mindig egy fokot
előre s még előbbre lökve, mint kit hajtanak
létedbe zárt nyugtalan robotok.
Nekünk kint tudatlan várni kellett,
fülelni, hallunk-e bentről lépteket,
de aki jött, oly halkan járt,
mint ritmusok közé elrendelt szünetek.
Csókot adott, csalóka csókot,
csókját kívántad, elvetted könnyen,
vég-lélegzésed titka sejtelmes,
szem-lecsukva vártad, mint aki szerelmes,
s elúsztatott lila fényködben.
Egy test maradt itt erőtlen, törten,
arcodnak mása szemünkbe égett,
csillagok várnak, álmok vezetnek,
voltál és leszel áradó csöndben,
s akár egy vászonra kivetít újra,
mint élőt idéz fel bennünk a képzet.
Nem maradt karodban hős ölelés,
kezed sem inthetett utolsó búcsút,
örök fényt látott csukott szemed,
Kedves Barátom, Isten Veled...
Ajtód bezárult s Nálad van kulcsod.

Hangulat

Nem kerget konok óra kattogása,
időtlen csend emeli fejét,
határtalan lett időmnek múlása,
marad is, jut is belőle elég.
Illatok kúsznak, alkonyba érnek,
utolsót sóhajt a felhőtlen ég,
csillagok ragyognak akár kis érmek,
tétlenül búsong a szélkerék.

Csak egy pillanat...

Csak egy pillanat lankadás elég,
támad a gonosz, tüzet rak beléd,
piszkálja kormos botjával: égjél,
jövőd képére reszketve nézzél,
érezd magad vagy, semmi támasz,
sötét van benned, fényt nem láthatsz,
szítja a lángot körbe táncol,
zaklatod lelked, ő falat sáncol,
dobot ver, vagy inkább vas fazekat,
dobhártyád lüktetve beleszakad,
mondja, csak mondja: nincs kiút,
készíti benned a háborút,
csak rés kell, egy apró repedés,
behatol, s nincs többé nevetés,
sírás és zavar van, káoszok,
kiüresedett sikátorok,
átfesti lelked tájait,
falhoz csapódnak vágyaid,
kínoz és suttog: légy enyém
s formálna már a tűz hevén...

De távolról csendes saru csosszan,
halk hívás hallik, szíved dobban,
kezet találsz, benne az erő,
hited a mélyről győzve tör elő.

Gyáva őz

jön utánam amíg legyőz
még mindig ellenállok
futok mint a gyáva őz
míg bokrot nem találok

lapulok levelek között
felettem kucsmagomba
sünként meggömbölyödök
e tüskés oltalomba

csak lenni kéne céltalan
betűk szavak nélkül
verstelen hajléktalan
senkik között ékül

menekülök a semmibe
tágas tér vár nyitott kapuk
maradjunk bölcsen ennyibe'
míg rám csukódik ajtajuk

Biztató

tágul a világ

nagyobb a tér

csábító fény lehel fejedre

szedd össze erőd

ne tétovázz

egy lépés fel 

az emeletre

egy szintet bejártál

tanultál

láttál

emberséggel bőröndöd tele

gyökeres hitet hintettünk eléd

gazdálkodj bölcsen mindig vele

fegyver a szíved

hallgasd mit dobban

ha zaj van figyelj rá

jobban és jobban

napjaid ne számláld

múltad halott

ajtódon telt cél kopogtatott

nyúlj érte

vedd el

legyél mohó

nagy dolgot szánt a sors neked

kohó az élet 

acél az ember

így formálódik jellemed

Árván...

gurul egy kavics
messzire rúgták
nem lépték át törtető lábak
lefelé könnyen csapódik
koppan
vágyai fel
hegyekre hágnak
keményen halad
oda vágy érni
ahová termett
kövek közé
elhasalni vén sziklák között
moha alá hol kedves a fény
kék csendbe bújva felhők alá
szendereg majd szél muzsikán
erősen áll viharban

s vár
megcsillanjon bús esők után

Ki érti ezt?

Balga ki azt hiszi nem jöhet rosszabb, bánat tekercsünk lám egyre hosszabb,
azt képzelnénk, nincsen lejjebb, de végtelenül mélyek a vermek,
boldog óráink mállva múlnak, csillagjaink mind megfakulnak,
elszáradnak szép szavaink, lombtalanok, gyümölcstelenek, vértelenek napjaink. 

Küzd az ember, s ha lankad az erő, jön valaki hoz egy botot, támasztéknak, vagy ütlegnek, folytatódjon megint a robot, mert a hajnal sem adja fel, minden kormos eget szépít, helyet cserélve rút álmokkal, bomladozva eget kékít, és reményt is hoz, korán kelek, jaj e reményből sokat kapjak, - ki érti ezt, ó emberek-, hogy reggelente falat rakjak, és téglánként lopja el valaki, éjszakára nyoma sem marad, hiányom nemcsak anyagi, kiszakad belőlem mindig egy darab.

Eddig...

Eddig csend idejét éltem,
gyógyírt hozva sebeknek,
tenyerén hordott száz változatban,
regényem lapjai így peregtek,
s ujjaim közül csordogálva
rügyeket hozott, akár a tavasz,
meleg volt öle, elringatott,
hittem neki, mint csóknak egy kamasz,

de beperelem, mert elvakított,
villám csapott le gyenge fámra
kettétörve csendemet,
dübörög bennem szörnyű lárma,
nem segít már hangos szó,
az ima is fáradt, nincs benne erő,
céltalanul kering a légben,
míg hallgat az Isten, a gonosz lesz nyerő.

Édesanyámhoz

Bocsásd meg, Anya, hogy ritkán jövök,
életemben sok változás van,
utad enyém, az örök rögök,
és velem vagy ott a vándorlásban.
Hogy is feledném el a szemed,
a mélyen ülő, bölcs ragyogást,
arcodon a ráncokká hegedt
mosolyt, a féltő sajogást.

A mindig kereső két kezed,
a hangodat, a nevetést,
a lábaidat, mert nem engedtek
testednek méltó pihenést,
most nyugszol már, s én ritkán zavarlak,
csendes imáimban emlegetlek,
a csillagok közé felszavallak,
e lámpások közé különlegesnek.

Vagyok, egy dézsmált szőlőskert,
magaddal vittél sok kedves órát,
cipelem magam, mint lélegző kötszert,
de rád tekerném, mint óvó stólát!
De ölelnélek, de csókolnálak...!
és már csak néma sírodnál állok
néha egy-egy szál kis virággal,
bocsásd meg, Anya, ha ritkán járok...

Emlékvers

sajnálod-sajnálnak
repül a hinta
ide-oda
dobja a szél
fújja-fújod
zokog a lánc
tavasz után jött
hirtelen tél

sajnálod-sajnálnak
sebekre ír
hamis tavasz
utolsó mintha
illúziótok
télöblén sír
emlékversemen
kihűlt a tinta

Fátyoltakaró

Talán túl sokat gondolkodom,
az éjjeleken, a hajnalokon,
a munkán, a gyötrő kínokon,
a jövőn, hogy meddig húzhatom
e nyúlós takarót, ami a lét,
egyszer csak elfogy,
de ami még
hátravan abba jól bebújok,
minden percébe beolvadok.

Enyém e furcsa kis takaró,
kopott de tán még jóravaló,
van rajta luk,
egy kicsit foltos,
elhasználódtak rojtjai,
nem olyan már, mint fehér
galamb hibátlan bolyhos tollai.

Megtapogatták aprócska kezek,
tej is cseppent rá bőven,
itatott könnyet,
felszívott levest,
nem maradt el soha sem tőlem.

A takaróhoz fátylat is kaptam,
komor akár a fekete éj,
kifordítom, befordítom,
szín és fonák közt nincs különbség.
Hol keszkenőként viselem,
hol arcomra borítom csendesen,
betakar búval, szívem, ha ég,
viszem, mint óvatos csiga a házát,
a fátyoltakaró egyvelegét.

Tovább...

Bárha az éjszaka és a nappal egybefolyna, mint kicsi meg nagy csobogó folyók, az aki élni bennük akarna tarthatna örök, fényes dáridót, nem kapcsolná ki senki sem morogva, mint porosodó, rekedt rádiót.
Lehetnél tűz egy szunnyadó máglyán, vagy zubogó, édes véredény, akár egy testet öltött bálvány, szédelgő, imádott szerelmes költemény.
Az alvás súlya átok a szemre, ki sokat álmodik keveset él, elszáll a kép és nem marad vissza, csak üreg min át elszáll a remény.
Valóság kell, megfogható, még szó sem muszáj, ha hazug, sziszegő nyelvvel siklik a kígyó, zárj magadra a csendből zsalut.
Ha lógó uszály vagy tapos a tömeg, mint leszakadt gomb gurul az élet, nyalábold fel magad még egyszer, öreg, egy ma az igaz, a hajnal még éled.
A kertben futkosó madárdal vár, s álmosan nyújtózik ezer virág, tartják a fák kis bimbóikat, üzennek: - mindig jön egy tovább...

Világaim

Otthon

Temérdek mű közt ballagok,
szépek, magasak, mint a hegyek,
itt azt hiszem én is vers vagyok,
de legalább forrás hadd legyek.
A szavak dús, élő illatok,
szabadon szólnak, mint est harang,
sötétben gyúló villanyok,
békesség van, itt nincs harag.

Itthon

Sovány föld ül a kapukon,
sárga, szél hordta friss homok,
- átok ül tán a falumon,
kiszárad tőle a torok.
De ide is leszáll az esti csend.
elalszik kínban a robot.

Foglyai a forró azúrnak
lobognak most, mint éji zászlók,
ők a sorsukon elvitázók: bújnak
egy zajos kocsmába élő húrnak,
torkukra borpárlatot nyomva
oltani szomjukat.

A Költőről

Hányadik érzék verte szíved
ajtaján szorongó ritmusát,
- a távozz innen, itt helyed nincsen,
vidd innen lelkednek habitusát.
Kullogtál csendben, mint kivert kutya,
behúzott farokkal, gazdátlanul,
más ebnek bezzeg húsra is futja,
nem így tengődik hazátlanul.
Kis vakogásért megsimogatták,
boldogan pitizett két lábra állva,
nyakörvbe dugták gyönge nyakát,
s kezek után csorgott a nyála.
Vállaltál koplalást a vadon mélyén,
szemedben farkasok csodálata,
kibírtad romlott maradék nélkül,
ez a szabadság kockázata.

"Élek" /Békeharcosok 11./ Ének és zene:Gedeon András-Szöveg:Kerékgyártó ...

Pecsétek a szívemen

Még szoknom kell a zajok hegyét
megmászva szétnézni róla
míg feltűnik az ablakon át
a csendes Auróra
a vers sodorja messze velem
ne halljak ne lássak semmit
csak papírt veszek
egy ceruzát
s minden nap írok egy cetlit
magamnak
megszoktam már
a csend foglya vagyok
de jól tart s úgy bánik velem
nem vesztek holmi rangot
ember vagyok
sőt nő csupán
szolgáló
anya
cseléd
nem adnám e tiszteket
szívemen mind egy pecsét.

Ami van

Napjainkon hányódás uralma
forog a sors rozoga malma
fent a kerék lent a kerék
szél vitte el sok ígéretét
esővel kevert könnyeinkre
ritkábban süt már a nap
állunk vagy ülünk a recsegő
botorkáló kerék alatt
annyi mindent megtanultunk
s mondunk penitenciát
nekik kik az élet húzta
vonalat most lépik át
nem változott szinte semmi
az út titkai ugyanúgy
kinyílnak a kanyar után
s halmozódik múltra múlt
sokat éltünk olyan messze
a gyerekkor kék ege
tapicskáló lábainkban
a tövisek ereje
tarlóink
a mező illat
a kislibák totyogása
kispadon az öreganyók
végtelen sok locsogása
bennünk van a szerelem
csalódás
születés
temetés
jöttünk vagyunk s ha nem is voltunk
igazi nagy földrengés
kis szigetünk meghódítva
valahol mindig vagyunk
ha mással nem hát önmagunkkal
magunkért még vívhatunk
fájdalmaink csak erősek
reményeink düledeznek
lomha időnk elcsorog
rokonaink hüledeznek
mesénk hallva hogy
mik voltunk egykoron
s elszállunk mint kéményből
száll levegőbe a korom.

Égi jel

Láttam boldog részegen
rózsaszín felhős napokat,
kijózanító kézfejek
fejemre nyomtak barackokat.
Bolond, minek szívre venni
a tények titkos rejtelmeit,
van, hogy csak úgy vannak a dolgok,
megtörténnek és elfeledik.

Csodák voltak, csendben jöttek,
előre be nem köszöntek,
megpörgettek, elszaladtak,
én vártam majd itt maradnak
és rajzoltam volna köröket
sűrű arany vonalakkal,
- már bánom, hogy nem őröket.

Engedékeny voltam velük
és örökre megsebeztek,
megfognám, ha lenne kezük,
- fájt, amikor nem szerettek.
Távolodtak, amíg egyszer
megcsaltak sok idegennel,
s ha csillag gyúl, - égi jel,
vágynám minden idegemmel,
de a szívem nem kéri el.

Nagyszombat

A szombati csend szelíden olvad el tétova szívemen, bátortalanok még szavaim, áttörök gyászunk falain mi már tudjuk e csend rövid, még egy nap s végleg eltörik, - de akkor ott az asszonyok vajúdva várták a holnapot, s kezükben titkos balzsamokkal, lélekben ott voltak Jézusunkkal, súlyos sebeit megszépítsék, temetésére elkészítsék, remegő gyásszal a megtört fényben álltak, mint gyertyák megnyúlt árnya, zavarnák messze a szombatot, gyúljon fel rájuk a hajnal lángja, hogy mehessenek mert vár az Úr, fehér lepelben kit gazul megfeszített a nép, Jézust ítélő csőcselék, - a harminc tallér most nem elég, bár tettükből örök élet fakadt ott a szív akkor beleszakadt, csodát szültek a csillagok, hárfáztak fent az angyalok, sikító fájdalmuk úgy zokog elfeledték az asszonyok, nem gyötrődnének annyira, s láthatna álmot Mária...Ma örülj világ, hirdetem, Úr lesz a Jézus mindenen.

Lent a Via Dolorosán

Nagypéntek

Hideg a fény, valami hiányzik, Isten nélkül ébredünk, sötét fellegek vesznek körül, Jézus, eléd ma, hogy térdelünk? Eljöttél közénk, mint zsenge ág, rügyet bontottál, eltörettél, megtapostak és leköpdöstek, Atyád mellé fel, így költöztél.
Anyád maga a fájdalom, összeroppantott szíve vérzik, a tisztaságot, amit megszült, - nézi, hogy piszkítják útján végig.
Fekete lepelben a világ egy része, csak kereső szíveink piroslanak, vagyunk még, páran kik meghajolunk alázattal e kereszt alatt.
Viseld ránk gondod, s ha botladoznánk, emelj fel minket a gödrök előtt, csepegtesd véred elénk és vezess, együtt elérni a hegytetőt.
Irgalom Atyja, elveszni ne hagyj, néped nevében köszönöm, eddig is hoztál kezünket fogva, gyászon, viharon, közönyön.
Most még gyász van, hallgat a kakas, perzselő lángod elhamvadott, arcod a vértől tűzszínű rózsa, sírba vitted a gyalázatot.
Nem voltam ott, de megtanultam, ó, én képtelen lennék odanézni, amikor testedet lándzsa éri és Istenre ily sorsot vetnek, Ember, higgyünk a Golgotának, megtartotta azt a keresztet.

A Hegy lábánál

Hajnali piros pirkadatban, mikor a Nap kezdi szelni az eget, Hegyed lábánál állok, Uram, fentről csak kék felhő integet, pedig de jó lenne az angyalok kezét megérinteni, szorítani, s felvinnének a Hegyedre, Uram, s taníthatnál jól gondolkozni.
Itt lent annyi a fűszál, ahány tanító szórja tanait, tengernyi táppal sózzák a Néped, s elfeledik a Te szavaid, kiforgatják és megtagadnak, szabad az elme mindenre nyitott, nem hiszik el, az egyetlen Mester, Jézus ki mindent bizonyított.
A Hegyed alján kezemen bilincs, nem téphetem ki a nyelveket, melyek a Nevéről leszedik gyáván a rászórt illatos szenteltvizet, mert könnyebb hinni a maguk csinálta, könnyű, de ostoba létnek, bálványozza mind önnön hasznát, nem Tőled várva menedéket.
Hogy féltem őket, Istenem, mert egyszer eljön a napok vége, beszélni kell majd, nem lesz titok, kinek mi volt az elesége. Amit a test befogad, az ad erőt, az serkenti a tetteket, Igéd táplálja vér szerinti, Tőled született lelkeket.

Nem, Uram, szent én sem vagyok, hibám és bűnöm számtalan, irigylem lásd a pillangót, oly szép, törékeny, szárnya van. Ha meguntad a pillangó létét begubózik és csúffá válik, - így szeretném én, Istenem- , s ha eljön az idő visszaválik, csak repül, csak repül csendesen, s ha egy-egy virágra visszaszáll, nem bántja érte senki sem, a Hegyedre is feltalál, s ott éri el a szép halál.

Így hordtalak

Mint várandós asszony a szíve alatt
magamba zárva így hordtalak,
fel sem tűnt majd egy pillanat
kijózanítva megragadott,
felrázott, s mint egy meggymagot,
összeroppantott a való,
nem mozogsz,
s ez vérforraló.
Pedig vinnélek még ma is,
ropogna bár a meggymag is,
szívem alatt most üres a hely,
eltűntél, mint egy hópehely.

Feloldva

Az álom ritkán tisztel meg éjjel
másoknak fest nyugtató képet,
ma eljött és hozott
nekem is rólad egy képzeletből
kimert emléket.
Minden más volt,
a házunk, az utca,
elvittél tán hová elköltöztél...?
de a gyermekeink
és te elevenebben
látszottál minden elevennél.
A hangod és
a mozdulatod,
az indulat is, hogy féltesz,
utánam jöttél és csókod feloldott
a feszültségből,
és ettől oly szép lett.


Utolsó mondatod ébredésem óta
itt kering, akár egy fehér galamb,
azt mondta valaki álmomban neked:
- eredj, és vigyázd a múltadat...

ÁKOS - A LEPKEGYŰJTŐ (2007) (Kaszás Attila emlékére)

Szemrebbenés nélkül

Sem lánc, sem kötél ne kössön tovább,
szakíts és mondd: szabad vagyok,
ami rombol és bent a szívedig fáj
ne zabolázza akaratod.
Menekülj onnan,
ne nézz hátra,
emlék legyen, ha volt benne szép is,
csak ma van és holnap,
halott a múlt.
Kapaszkodnál a karjába mégis?

Mi eltört az csorba,
ha üveg, szilánkos,
elavult lisztből
dohos a lángos,
álcáz a múlt, hogy átsegít
kezedet fogva,
lehúz és nyomva
észrevétlenül kiterít.

Csak szomorú szíveket ne látnék,
ne hallanám meg a sóhajok koccanását,
a lelkek csörömpölését, ahogy összetörnek
a viharokban,
mert csupán résnyire tárták.
Átjárhatna rajta,
aki szeret,
de nem volt elég, erőszakkal akarták kitárni
nem értvén,
hogy a lélek viszonzó melegétől fog az megnyílni...

Most látom...

Most látom mennyi szín vesz körül,
a rám festett fekete alig látszik,
talán a szíved is megkönyörül,
s ezután tarka pompában játszik,
de nem velem...
e színek túl szépek,
nem engedem elrontani,
talán egy másik dimenzióban
haszonra tudom fordítani.

A kékekből sűrű felhőt festek,
a szomorúságot mögé zárom,
sárgákkal a reményeket
varázsolok, hogy betegágyon
hervadók fölött felragyogjon,
akár a Hold az éjszakákon.

Piros lesz minden szerelem,
zöld a nyugalom rétje,
barna a hit, jó meleg,
akár a föld, ha terem a méhe.

Narancsszínnel a kerteket,
utakat mázolom sorban,
találjon haza ki elveszett,
szeretteinek mondhassa, jól van.

Hímesek lesznek az álmok is,
mosolyog bennük sok fehér virág,
nem lesz ott semmi fekete,
azt itt őrzi, az árnyékvilág.

Pirulásban

Ha mégoly tiszta,
édes a szavad,
akár frissen pergetett méz,
nem ízlelem meg,
nem kenem kenyérre,
felveszem ezüst késemnek hegyére,
víz alá tartom,
lemosom,
szavaid nem eszem,
nem iszom.
Mint táplálék illó,
nem több, mint illem,
s útmutatóm lám tévútra billen,
majd okolom magam:
- hisz köszönöm, mígnem
pirulok akár rúzsfolt az ingen.
Nem marad csak a sokk.
Koldusnak illat.
Másoknak jó falatok.

Letagadom...

Letagadom, nem fáj semmi,
csak a gonosz súgja folyton,
fülemre pántot fogok tenni
e hang belé ne folyjon.
Hiszen minden helyén van,
tömören telt az élet,
hajnalban az éj elszakad,
az éj meg akkor ér véget.
Közben ott a dologidő,
sürgést követi móka,
egyik lent a másik fölül,
s ez így rendben is volna,
csak az agyam nem könyörül,
minden jelet kiköszörül.
Bár néha kikapcsolna...!

Április

Most mondhatod:
mint a halott
csendesen hideg
és merev vagyok,
de rajtam nem fog
kripta-fagy,
ahogy a fa
a fényre kap,
bennem úgy
sarjad a régi mag,
zöld a tavasz
nálam is,
rám kacag még tán
Április.

Múzsám...

...ó, bár kedvelnélek
úgy, mint régen önfeledten,
felizgatnád bús csendemet,
s hagynál beléd temetkeznem.
Bárcsak tudnék rád gondolva
várni kettőnk magányára,
nem a távoli hangokból
gyűjtögetnék tonnaszámra.
Hiányzol, de már üres
közöttünk az idő: romlott,
megsimítod még kezemet
mégsem ütöm úgy a blattot,
mint amikor megcsókoltál
majd a szavak megszülettek,
mint egy mixer úgy kevertem,
amíg verssé keveredtek.

Megint esett...

Megint esett, tavaszt vártam,
halott fák ágain játszó szelet,
utam palástja szomjazón issza
csatornákból a csorgó vizet.
Folyik a remény a barna földbe,
ha sírnék sem látná senki, senki,
lelkemből a malom zúgását
neked könnyű volt elfeledni.
Hiába törted össze a múltat
szilánkjai még fénylenek,
s ott maradnak az eső áztatta
megtaposott föld felett.

Szemközt

Ahogy hallgatsz fájdalmasabb,
mint lombos fának a jégverés,
szótlanságodból hajtott közönyöd
érthetetlen és oly kevés,
mint szikkadt földnek a harmathullás,
ha délidőben a Nap emészt.

Kárt vallott minden születő perc,
az éledő idő csak kattog,
elmulasztva sok csendes órát,
napokat temet el némuló lantod,
s kérdőn nézel magad elé,
miért történt így, s nem leled
a magyarázat komor fonalán
a rágörcsölt csomót: az életed.

Alszol bennem, álmod tán örök,
a baj, hogy kemény képek peregnek,
a múlt tör elő munkát adva
fejedben a gépezetnek,
ujjaid bénák, nem fognak tollat,
elkerülnek a puha szavak,
amik egykor elolvasztottak,
mint pirítós lágyítja el a vajat.

Ne csüggedj, a spirál forog,
éled a Nap, a szél suhog,
a világ, ha kicsit távoli is,
de amit megszült, mind rokonod,
majd utolérnek a gondolatok,
amik siettedben lemaradtak,
elfáradsz úgyis, de elmondhatod,
őrzője vagy a szép szavaknak.

Játék és fény

Még mindig szomorú fények gyúlnak
és látom nekem ég ez a fény...
Mondhatom ezt?
Majd vádak érnek,
- de szomorúságom véghez nem ér.
Lehet-e úgy szót írni lapra,
mintha magamnak vallanék,
nevettek tán?
Én lesütött szemmel
eljátszom milyen színes a lét.
Aki nappal is halott álmokat üldöz,
akinek nyomába csak árva lép,
akinek szíve már megnyílni restell,
játsszon csak, mintha...
szivárványt szülne fölé az ég

Egyszer talán

Volt, hogy suttogtam halkan,
volt olyan, hogy ordítottam,
kutattam és kibontottam
a nekem címzett szavakat,
olvastam, zúgtam, nem értettem,
visszaszóltam, dédelgettem,
a világgal is hadba menetem
csak megtaláljam magamat.
És azt is, aki sorsa ellen
így menetel
széllel szemben,
zászlóján ég Isten fénye,
viszi és harag nincs szívében.

Ujjaimról izzó szavak
égetik a papírokat,
s már örökre így marad,
egyszer talán megértitek
miért fúj nekem viharos szél,
ha mindenki másnak süt a nap.

Eső után

A tenger hívott, hittem ketten
meghódítjuk a végtelenséget,
partján álltunk megrekedten,
múltunk vert közénk egy éket.

Sejthetted, a lábam sáros,
erre csak pocsolyák nőnek,
hazám homok, nem kő város,
itt a felhők sárt esőznek.

Oda már nem léptél velem,
alkalmi cipőd drága áru,
e tényeket nyögve nyelem,
lábbelid nem magas szárú.

Nézted amíg elmerültem
az örvények fel-feldobtak,
tűrtem, mint a táncparketten,
mikor talpam alá húztad.

Hiányjelek

Csodavárásból ébredek,
alszik a tűz, a lélek hideg,
nem csalogat a kis gyufaláng,
új tüzet rakni nem túl nyúlánk.

Halkan, szinte észrevétlen
bomlik, mintha alig élne
a gondolat görcsös köteléke,
köddé válik csendesen,
síri mélységben elpihen,
volt és még sincs,
toll nem szalad,
űr a zűrben mi visszamarad,
amik jönnek,
hiányjelek,
támadó fekete sereg,
sehol egy szó, semmi, semmi,
vétek a lapot összekenni,
sem tollvonás, sem folt, sem paca,
kong a papír, s az ember maga.

Valahol

Ámulok, mint csodára ámul
cirkuszban a gyerek,
üresség veszi létem körül,
s nem lelek benne helyet.
Olyan szótlant
ahonnan látni,
nézni egyformán lehet,
ahol a csendes gondolat
elhiszi valamit tehet.
Ahol a hangot nem értik félre,
a szájra nem tapad kéz,
nem intenek le, nem rántanak,
mint harangkötelet a vész,
tűz sem éget, mert

tűz leszek,
parányi gyertyafény,
árnyakkal játszanék
fehér falon
kis repedések erén.