Édesanyámhoz

Bocsásd meg, Anya, hogy ritkán jövök,
életemben sok változás van,
utad enyém, az örök rögök,
és velem vagy ott a vándorlásban.
Hogy is feledném el a szemed,
a mélyen ülő, bölcs ragyogást,
arcodon a ráncokká hegedt
mosolyt, a féltő sajogást.

A mindig kereső két kezed,
a hangodat, a nevetést,
a lábaidat, mert nem engedtek
testednek méltó pihenést,
most nyugszol már, s én ritkán zavarlak,
csendes imáimban emlegetlek,
a csillagok közé felszavallak,
e lámpások közé különlegesnek.

Vagyok, egy dézsmált szőlőskert,
magaddal vittél sok kedves órát,
cipelem magam, mint lélegző kötszert,
de rád tekerném, mint óvó stólát!
De ölelnélek, de csókolnálak...!
és már csak néma sírodnál állok
néha egy-egy szál kis virággal,
bocsásd meg, Anya, ha ritkán járok...