Hajnali piros pirkadatban, mikor a Nap kezdi szelni az eget, Hegyed lábánál állok, Uram, fentről csak kék felhő integet, pedig de jó lenne az angyalok kezét megérinteni, szorítani, s felvinnének a Hegyedre, Uram, s taníthatnál jól gondolkozni.
Itt lent annyi a fűszál, ahány tanító szórja tanait, tengernyi táppal sózzák a Néped, s elfeledik a Te szavaid, kiforgatják és megtagadnak, szabad az elme mindenre nyitott, nem hiszik el, az egyetlen Mester, Jézus ki mindent bizonyított.
A Hegyed alján kezemen bilincs, nem téphetem ki a nyelveket, melyek a Nevéről leszedik gyáván a rászórt illatos szenteltvizet, mert könnyebb hinni a maguk csinálta, könnyű, de ostoba létnek, bálványozza mind önnön hasznát, nem Tőled várva menedéket.
Hogy féltem őket, Istenem, mert egyszer eljön a napok vége, beszélni kell majd, nem lesz titok, kinek mi volt az elesége. Amit a test befogad, az ad erőt, az serkenti a tetteket, Igéd táplálja vér szerinti, Tőled született lelkeket.
Nem, Uram, szent én sem vagyok, hibám és bűnöm számtalan, irigylem lásd a pillangót, oly szép, törékeny, szárnya van. Ha meguntad a pillangó létét begubózik és csúffá válik, - így szeretném én, Istenem- , s ha eljön az idő visszaválik, csak repül, csak repül csendesen, s ha egy-egy virágra visszaszáll, nem bántja érte senki sem, a Hegyedre is feltalál, s ott éri el a szép halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése