Fátyoltakaró

Talán túl sokat gondolkodom,
az éjjeleken, a hajnalokon,
a munkán, a gyötrő kínokon,
a jövőn, hogy meddig húzhatom
e nyúlós takarót, ami a lét,
egyszer csak elfogy,
de ami még
hátravan abba jól bebújok,
minden percébe beolvadok.

Enyém e furcsa kis takaró,
kopott de tán még jóravaló,
van rajta luk,
egy kicsit foltos,
elhasználódtak rojtjai,
nem olyan már, mint fehér
galamb hibátlan bolyhos tollai.

Megtapogatták aprócska kezek,
tej is cseppent rá bőven,
itatott könnyet,
felszívott levest,
nem maradt el soha sem tőlem.

A takaróhoz fátylat is kaptam,
komor akár a fekete éj,
kifordítom, befordítom,
szín és fonák közt nincs különbség.
Hol keszkenőként viselem,
hol arcomra borítom csendesen,
betakar búval, szívem, ha ég,
viszem, mint óvatos csiga a házát,
a fátyoltakaró egyvelegét.