Szemközt

Ahogy hallgatsz fájdalmasabb,
mint lombos fának a jégverés,
szótlanságodból hajtott közönyöd
érthetetlen és oly kevés,
mint szikkadt földnek a harmathullás,
ha délidőben a Nap emészt.

Kárt vallott minden születő perc,
az éledő idő csak kattog,
elmulasztva sok csendes órát,
napokat temet el némuló lantod,
s kérdőn nézel magad elé,
miért történt így, s nem leled
a magyarázat komor fonalán
a rágörcsölt csomót: az életed.

Alszol bennem, álmod tán örök,
a baj, hogy kemény képek peregnek,
a múlt tör elő munkát adva
fejedben a gépezetnek,
ujjaid bénák, nem fognak tollat,
elkerülnek a puha szavak,
amik egykor elolvasztottak,
mint pirítós lágyítja el a vajat.

Ne csüggedj, a spirál forog,
éled a Nap, a szél suhog,
a világ, ha kicsit távoli is,
de amit megszült, mind rokonod,
majd utolérnek a gondolatok,
amik siettedben lemaradtak,
elfáradsz úgyis, de elmondhatod,
őrzője vagy a szép szavaknak.