Ha kell, én vihart kavarok köréd
és eloldom érted a szeleket,
amíg ajkadhoz emeled bögréd
tüdődben tartva a lélegzeted.
Lábra kap millió arany szemcse,
olyan, mint sárga kristályos pára,
rátelepszik a kertedben álló
karcsú növésű gesztenyefákra.
A hajnal mezítláb lép előtted,
hangtalan, üres nyomot hagy talpa,
elmúlt az éj, és hiába lőtte
Ámor nyilát a szerelemfalba.
Kávédból lassan elfogy a cukor,
a kanál keserűn áll kezedben,
ott alszik még véredben valahol,
ki mézed lehet kék idegenben.
Faháncs alól kelnek a bogarak,
zümmögnek dalt a kitelelt méhek,
arcodra, ha mosolyod odafagy
én langyos vihart kavarok érted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése