A férfi szemét minduntalan
a nő mozgásán ott felejti
ki úgy járkál, mint hontalan,
leül és kezét ölébe rejti.
Olyan neki, mint egy költemény,
hús, vér megformált emberalakban,
a földön járó elevenség,
összegyúrva szent anyagban.
A visszanézést a tekintet
fáradt fénye alig bírja,
arcára sütve egy pillanat,
könnyekké váló veres kínja.
Bent az agyban a vér megáll,
mintha a múltnak tisztelegne,
de nyúl a kéz, a kézre vár,
esküre készen ünnepelne.
Egyetlen tanú Isten maga,
koszorúslányok az angyalok,
és kimondják a szent szavakat,
szállnak égre, mint dallamok.
Már nincs leválás a pecsét rá ajkuk,
mi csókkal az esküt a szívre rakja,
az egyetlen élő igaz tanút,
arcul csapná ki megtagadja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése