Szokatlan a falnak pattanó
és onnan visszakoppanó csend,
egyedül dobom, s ha elkapom,
a tompa hangja fülemben cseng.
Csonkítva cipelem életem,
belőlem sokat elmartatok,
mint egy kiszolgált vén denevér,
a barlangomban úgy bujdosok.
Ha véletlen valaki köszön,
riadtan, de felkapom fejem,
és mellemben feszít az öröm,
elharapom a lélegzetem.
Pár nap amíg megszokja lábam
az egyedül való ingázást,
pár hetet adj, és elmaradok,
ne készíts a szívedben szállást.
Majd kísérnek kóbor állatok,
a kifolyt szemű, kopott ebek,
megérzik ők azt hogy ki vagyok,
amíg örökre eltévedek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése