Kálvárián

Aludni akartam Uram, de az éjjel

elém adtad a szenvedésed, s láttam
utolsó utadat, a kálvárián megtört élted.
A gyomron rúgást, az arcul köpést,
a kisiklatott sorsodat, és szemedben a
szent vigaszt, hogy kiszenveded bűnömet
keresztedre véve azt.
Tollamba adj keserű tintát! El kell mondanom,
kérdéseim furakodnak, mint a férgek ott az
utadon:
Hogyan mertek játszani Veled? Mint
kölyök kutyák lopott csonttal, szabadságod
megkötözték olcsón sodrott koszos ronggyal,
húztak a földön, véredet vették az emberarcú
vérebek, a kapuk mögé így tuszkoltak, hogy
kitépjenek az alázatból, és meggyötörjék a
szívedet.
Még megtörten is ellenálltál mohó szennynek,
indulatnak, és bár véredet eltaposták
sarui a gyalázatnak, a por beitta, elfedezte,
míg a kín a bőrödet leszaggatta, s a gonosz
arcodat rúttá tette.
Hogyan bírtad el Uram, a gúnyt, a szemekből
tüzelt megvetést? A korbácsokból csattogó
hasogató arcütést? A sebeket a hátadon,
válladon a lökdösést, hogy előre láttad kínjaid,
s a keresztre való feszítést?
A halálod csak tréfa volt, a Golgota előtt
már véred vették az aljasok, hogy szeg díszítse
szemfedőd, halált kiált a nagy tömeg
és epével itat, mely Virágvasárnap
még letérdelve csókolta talpadat.