a várost házra házra, cipőjét csak
úgy találta néma éjben vándorláskor,
és alig hallik csoszogása.
Ráncba csavart csontos ujjak
kopognak ajtón, ablakon, s a kidobni
szánt holmik várják, szembe jön
vele az alkalom, a vászon, selyem,
csipke percek szöknek át a falakon.
Veszek, veszek,
míg el nem veszek,
csorba, porcelán szeretetet,
kinőtt, öreg, megunt vágyat,
álmot rejtő pizsamákat,
fűszerízű, meleg szókat,
sorsokról írt takarókat.
Ritka az ilyen társítás,
asszony forog férfimunkában,
szorgoskodó hangyaszínnel,
járkál, mint megszállott kéregető,
üres zsebbel, kiskabátban.
Megy, megy, míg elnyeli egyszer
az utak végén az éhes mocsár,
és ami megmarad a sár felett,
a telerakott fonott kosár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése