Szabad ötletelni

 Recenzió(m)

      A Költészet Napján kiről is folynának beszélgetések, találgatások, elmélkedések, ha nem József Attiláról. Ez nem csak természetes, hanem méltán elvárható az irodalmat szívükön hordozók számára. Mondhatnám azt is, kötelesség, csak ez a szó nem illik bele a józsef attilai szabad világba, amiből, bizonyos események kapcsán az az érzésem támadt, mintha nem nyújtott volna eleget, és kis ásóval a kezünkben, egyre mélyebben ásunk bele.
Óriási ajándékdobozt hagyott hátra, de mi, a csomagolópapíron felejtett pecsétet kezdjük elemezni, és újraelemezni.
      Már-már úgy érzem magam, mint egy kukkoló, akit elcsalnak az ismerősök, hogy kilessük valaki titkait. Mennyivel izgalmasabb így bámészkodni, mint meghívás alapján. Hiszen a nem várt látogató előtt nyitott könyv a titok, de a vendég elől elzárjuk, és rendet rakunk magunkban.
Nem volt-e elég, amit a tenyerére rakott, a lelkét, a biztonságát, életét? Nem, nekünk ez már kevés, hát vájkáljunk jó mélyre, hátha feltör valami gejzír, vagy bűzös láp, amivel aztán növelhetünk népszerűséget, lehet akár jövedelmező tevékenységre is hasznosítani.
Eddig szükség volt a költő verseire, most az izgalom hatására már elmegyünk mellettük, és fontosabbnak tartjuk lelke sebzett résein besurranva felrotyogtatni azt a keserves kulimászt, amit azt sem tudunk milyen helyzetben, állapotban irkált firkált össze, és remek előadásban, könyvben a nagyközönség elé hinteni.
Egyébként, ha már módom volt olvasni belőle, el kell mondanom, hogy ennek ellenére, vagy éppen ezért, amit olvastam, minden tiszteletem az övé. Addig amíg mi, az álszemérmes, álszentek csak titkos gondolatainkban merünk így nyilatkozni, addig ő, mit sem bánva leírta azokat.
Találgatunk. Vajon szándékosan? Talán igen. Volt annyira értelmes, hogy szándékosan, mert tudott szenvedni, és tudott lelkiismeretet ébreszteni.
Mielőtt elszörnyülködnénk, szögezzük le azt a tényt, hogy ő is embernek született. Érzésekkel, génekkel, sejtekből épült fel, nem volt Isten, sőt még bálvány sem volt saját korában. De volt gazdag belső képi világa, amit nem sajnált tőlünk, és szétosztotta nekünk, önként, hittel, ajándékul, és erre kellene fókuszálni továbbra is, és mint utódkertészek ültetni és termőre nevelni a csemetéket.
Tudatosan írt, megjósolta saját eljövendő magasságát, amikor kiemelkedik a szürkeségből, és elismerik zseni voltát.
      Zseni volt. A zseni megteheti, hogy különleges képességét arra használja fel, amire neki jólesik.
Neki is joga volt úgy gondolkodni, hogy könnyítsen belső indulatain. Hogy ezt leírta? Talán nem azért tette, hogy a későbbiekben ez adjon okot arra, hogy kivesézzük, netán kiábrándítsunk belőle fiatal, a vele való megismerkedést most elkezdő nemzedéket? Ezt tette, hiszen ezt várták el tőle. Csak szót fogadott. Mint tudjuk, nem a nyilvánosságra szánta, orvosi dokumentum volt, egy patológiai jegyzet, aminek kiteregetése az orvosi titoktartási eskü megszegésének határait súrolja.
     Mint olvasója, kedvelője szólok hasonlóan gondolkodó embertársaim nevében, hogy a  költőt a versei miatt szeressük, ne az életéért, sorsáért, életrajzi elemiért. Ha találunk közös pontokat, még jobban szeressük!  Annak, csak örülnünk kellene, ha versei és egyéb írásai, tanulmányai, - itt kiemelném doctorandusi felkészülésére szánt éveit, - (amiről talán lényegesebb lenne beszélnünk), hogy még emberként élni is volt ideje.