Itt éltél hát, ember, költő, szerelmes ifjú,
mint sovány sorsjegy egy nagy kalapban,
korona neked nem készült soha, csak hiány-jel
jutott homlokodra.
Te, a szappanfőző fia a gőztől illatos, gerinced
egyenes ostor, apád görnyedt életén cipelt,
anyátlan is, éhesen néztél nagyot
a semmire sokszor.
Kalapra talán tellet?, vagy hagyott rád egyet
rokonod, ha megszánt, mint kóbor ebeket
szánnak meg jóllakott komondorok.
Szűk volt a ház, nagyságod nem bírta
és te sem fértél benne, elvittek lábaid
felszántott uton, hol bú és keserv lakott, jöttek
is veled szemben.
Szerelmek korbácsa tépett beléd, lelkedet
elcsalták ingyért, s ha meztelen maradtál nem
könyörögtél tél közepén sem melegebb ingért.
Korán elkopott sorsod a köveken, a halállal
játszva cimboráltál, egyetlen barátod ő maradt,
és mások után már nem kiabáltál.
Most, lám híres lettél, s tán kárpótol téged
a korodból száműzött szürke zsenit, a
megváltás szagú bűnbánó dicséret, kikerekítve
tört színeid!
Papír-pohárból kínálsz italt, s mi ittasan vedelünk téged,
és Igeként álló soraid étkek a boldog-részeg jeltelennek,
ki poharad után nyúlva, csak inasa lehet életednek.
ki poharad után nyúlva, csak inasa lehet életednek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése