Bolond íjász

Bolond költők, lusta tücskök,  a papír felett csak ücsörögnek, 

míg más dolgozik, hazát épít, szavaikkal nyilaikat önkéntesen

hegyre töltik. Unott órán, terpeszkedve a világba kilövik, 

majd hátradőlve fürkészik, hogy a szorgos 

méhkaptárban eltalál-e valakit.

A más sorsvirágán gyűjtenek, zümmögnek, mint éhes   

méhek, tanácsaik nagyot szúrnak, vagy megfogják a 

a bibe véget, s elvisznek a virágokról egy-két

rózsaszínű plédet. Arról lehet példálózni, 

körbezsongva vihánckodni, s kérdezetlen a kelyhekbe 

virágporból hegyet rakni. 

S a virág vak, csak illata jó, megtévesztik dongó hangok,

egy poloska ül fenn a bércen, szirmot tapos, mint a rongyot.

A nyüzsgő sorsok kesze-kuszák, a közös pontok

érdekeltek, a halál és a szerelem, fájdalmasak

és ismételtek. Jönnek itt is, ott is szemben

mindenkinek a saját, és úgy borul ránk nehéz súllyal, mint

szekrényből a nagykabát.

Talán nem kéne szólnom erről? Saját fülemüleperről?

Hisz mindenki otthon seper, így nem koszos a saját lepel!

De a költő bolond íjász, harcot pezseg lusta  vére, dacba feszül 

a világgal, a virágra szállt poloskával, és váratlan is vihart perel
bármi legyen ezért bére.