Körmöm vérzik, míg tépve-marva vágok
imádott gyümölcsünk héjába, mag és
a hús lédús viszonyába.
A szárazra szikkasztott iszonyba,
hol szíveket döntöttek kínokba
a paranccsal töltött nyomkövető bombák,
a gombokat már arcátlanul nyomják.
Lukasan tátongó, részvéttelen lelkek,
agyunk lett a vára szólam-permeteknek,
és néz, néz, szemünk az árva, s a fától
az erdőket sehogyan sem látja.
Hogy éhségsztrájkba kezd a barátunk,
apánk egy kötélre pányvázza családunk,
visszafelé tolat a kifosztott szekér,
liszt helyett sületlen szalmából lesz kenyér,
már töreket hajt zsákunkba a malom,
és alatta ott röhög három, vagy több?
majom, és van még!
...hogy a vetésről is szóljak,
lebutult magja hajt sarjat az új jónak,
töltelék sárga, csodamaszlagjára,
annak a gaz, igaztalan szónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése