Véralvadáskor

Szavaid átfolynak rajtam, mint
patak a hegy büszke szirtjein,
megmosdatják sejtjeim, elindulnak
az áramlásban kitöltve szűk ereim.
Vergődtem egykor vértelen, csak víz
kavargott bennem, s az áttetsző
üvegszín törékeny testben,
magamat mindig lefékeztem.
Csak meg ne ártson a rohanás,
a gyors pörgés vihara, a kereplő
hangú szívdobogás, ha hívott lelked
nagy harangja.
De ma már más, bátran élek, az
ereimben is ott zubogsz, s ha egy
hirtelen rög vérembe téved,
szavaiddal te szétmorzsolod.