Mint porladásra ítélt vászon
szakadt, szétfoszló, koszos rongy,
úgy sírt bennem az igazság,
hallgattad és ittad a könnyeket,
majd ott hagytad magára,
zokogni,
mint egy lélek nélküli szörnyeteg.
Mert hallgatni a mindig könnyebb.
Most, mint első vádlóm, mégis
csak magamat korholom,
mert elveszett valamim,
egy sejtem, nélkülözhetetlen atomom.
Kígyónyelv sziszegett, majd
a gaz mohón zsebembe nyúlt,
és a jövőm nem biztat,
aggódik jelenem,
hogy bemocskolt marad a múlt.
Mert én,
csak magamnak lehetek felelősöm,
senki sem véd, nincs nekem hősöm,
nem is kell senki, senki...
mit elhagytam nekem kell megkeresni.
Félek a szélmalomharctól,
de megyek!
Átlépem a sárrá lett könnyeket,
és azt az ócska, koszos rongyot,
ha meglelem, úgy magamhoz ölelem.
Így szakadtan is, mert
annyira vágyom, szeretem.
A kulcs, a párkányon a muskátli alatt,
majd jövök, ha megleltem magamat.
JÓZSEF ATTILA: (CSAK AZ OLVASSA...) Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz. 1937. máj. - jún.
Köszönöm, és örülök, hogy meglátogattál.
VálaszTörlésAz elmúlt napok csalódásai, az irodalmi élet kudarcai, szemben a széllel, egyedül.
Dióhéjban talán ennyi.
Kedves Éva!
VálaszTörlésBírád is lettél,
törvényt ültél önmagad felett.
Megragadtad az olvasót.
Így van ez. Reggel felkelünk mit sem sejtve, estére meg összedől egy világ.
VálaszTörlésKöszönöm, és talán nem volt hiába.