Vád, és véd-beszéd

Mint porladásra ítélt vászon
szakadt, szétfoszló, koszos rongy,
úgy sírt bennem az igazság,
hallgattad és ittad a könnyeket,
majd ott hagytad magára,
zokogni,
mint egy lélek nélküli szörnyeteg.

Mert hallgatni a mindig könnyebb.

Most, mint első vádlóm, mégis
csak magamat korholom,
mert elveszett valamim,
egy sejtem, nélkülözhetetlen atomom.
Kígyónyelv sziszegett, majd
a gaz mohón zsebembe nyúlt,
és a jövőm nem biztat,
aggódik jelenem,
hogy bemocskolt marad a múlt.

Mert én,
csak magamnak lehetek felelősöm,
senki sem véd, nincs nekem hősöm,
nem is kell senki, senki...
mit elhagytam nekem kell megkeresni.
Félek a szélmalomharctól,
de megyek!
Átlépem a sárrá lett könnyeket,
és azt az ócska, koszos rongyot,
ha meglelem, úgy magamhoz ölelem.
Így szakadtan is, mert
annyira vágyom, szeretem.

A kulcs, a párkányon a muskátli alatt,
majd jövök, ha megleltem magamat.