2011. augusztus 14., vasárnap

Halkan úszó...

Most verset kell írnom,
csak halkan úszó sorokat,
mert csend a nap,
és csend a fény,
s ebben a csendben velem vagy.

A szavak gomoly vallomások,
a vallomások mind imák,
az imák fel az égbe szállnak,
az égbe szállnak,
és nem tovább.

Ott lesznek mind megfoghatatlan,
magányos égi kövekké,
sötétben fénylő,
sárga izzójú,
aprónak tűnő jelekké.

Ima az Úrhoz,
hála az Égnek,
az egyetlen múló életért,
mely kikövetelte vagy megérdemelte,
de nem lett imája semmivé.

Mesélték régen
ha egy csillag lehull,
egy élet oldja el magát,
egy lélek vágja ollóval el
a földhöz kötött rafiát.

Száll, és fenn egy csillagra ül,
amelyik sorsáért felelt,
elszállnak ketten a végtelenbe,
ki nem láttad eddig,
meg sose leld.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése