A csend halála

Fáj, mikor a bárányarcú csendbe,
ti, átkozott zajok bekiabáltok,
és sárral kenitek sorra-rendre,
mit magam köré fabrikálok.

A kerítésemet töritek össze
fekete patás talpakkal,
és ujjongtok a csend felett,
mert néktek ez a diadal.

Majd a torkát is elvágjátok
a halkan osonó, lélegző szónak,
üvöltve harsány szikrát hányva,
vérében fürdve a hozzám jónak.

Mintha nekem csak lárma járna,
agyamat zsibbasztó métely,
csendembe törő, gaz kalodádba
derékba tör a kétely.

De tiltakozom...!
Mert nem lehet, hogy hiába szül,
a nap szenvedve rendet,
és nem lehet, hogy ne sírjon fel,
gyermeke, a haldokló csendnek.