Búban és örömben

Még a lábam földet sem ért az álom óta,
bokámat már a nehéz bilincs nyomja,
kételkedésből vasalt kétkedések
szorítnak, s gátjai lesznek a lépésnek.
A gond lett az örökös életbeli társam,
megszületett velem, vasalt szülőágyban,
párnánk a kő lett, paplanunk egy pokróc,
mi már együtt sírjuk, életünk de rossz volt.
Rám acsarkodott, hisz elakartam hagyni,
mert magamat tőle próbáltam megvonni,
de hát erőm véges, gyenge madár vagyok,
gondommal, fészkemre, fámra felvonulok.
Ott majd ülünk csendben, szemek ne lássanak
gondpalástom befed, ha mások rám akadnak,
Rácsom van, nem nézhetsz fészkem rejtekébe
miatta leszek majd erdőd remetéje.

Pedig szép volt a csalitos, vidám nyár.
Siettünk kalandok csókjait leszedni,
zsebünket bódító illattal megtömni,
s a téli napokra párnánk alá tenni.

Néha elmúlásra vágyom,
s magammal a gond eltemetésére,
ne legyek én csak megszokásból
sem barát, sem szerető, 
sem a sors lesajnált kegynője.

Ó, mégis, hogy ragaszkodom a
tükröm visszanézőjére,
még így is, ha bús-boldogtalan,
mert így is szeretni én merem,
csak én tudom magam.