Ha a kutya sem ugatna meg...

Mindenről Noé tehet. Ha annak idején nem törekszik pontosságra és hagyja, hogy ott legelésszen magának valahol a legelő szélén most ő bizony nem lenne.
Ha ő nem lenne, most nem láthatná a kelő napot, nem érezné a fű zsenge ízét, nem hallaná a kolompot ami a legszebb zaj számára. Hatalmas önsajnálatba kezdve szinte kilépve önmagából szemlélte a világot, felülről. Hosszas ábrándozásba kezdett, amit a fülébe hasító ugatás tör ketté. Igen, van egy másik hang amit nem szívesen hall, és amikor a legváratlanabb pillanatokban utoléri olyan erővel hat rá, hogy hirtelen azt sem tudja mit csináljon.
A kutyaugatást ugyanis nem szívleli.
Újabb kérdések sorát kelti benne életre, többek között, hogy miért nem mindegy kutyának ő merre jár, mit eszik, mit és hová potyogtat.
Mert a kutyának biztosan csak ennyi dolga van. Nagy tudományosan elkönyveli magában, hogy a kutya az ő ősellensége. Eleinte megpróbálta megtéveszteni, és álruhákba bújva kereste a szabadulást a kutya fennhatósága alól. Igen ám, de a bicegő járásáról, bólogató fejéről, no meg jellegzetes szagáról rögtön felismerte a kutya, és ilyenkor sűrű, bocsánatkérő bégetések között visszadöcögött a nyájba.
Evett, potyogtatott, evett potyogtatott. Nyugodtnak látszott. Le-lemaradt a nyájtól, de ettől még odatartozott.
Mivel egyre ritkábban fordultak elő a szökési kísérletek, szépen kikerekedett. Nem stresszelt, nem okoskodott, élt mint más bárányok, más nyájakban.
Csak a kutya ne lett volna annyira harcias, csak az hagyná már békén!
Unalmas napok következtek, hosszú, rettenetesen céltalan napok.
A kutya nem jött. Kileste mi történhetett. A kutya szaporodott, és az almon maradt.
Sok büdös birka, csak rágnak, rágnak, és azt sem veszik észre, hogy már a kutya sem ugatja meg őket.
Ekkor nyílalt belé a boldog gondolat, ha nincs kutya, szabad a vásár! Végre lehet csatangolni, gondolkodni, felfedezni, meg mindent ami eddig tiltva volt, és már oldalazott is az erdő széle felé.
Óvatosan maradt el, észre sem vették. Milyen jó, hogy nincs itt a kutya, és mikor belépett az erdőbe megkönnyebbült.
Belépve, kerekre nyílt szemekkel szemlélődött a faóriások között, majd óvatos léptekkel zörgetve az avart haladni kezdett, beljebb, beljebb. Mélyen magába szívta a szabadság levegőjét, és enni kezdett volna éppen amikor megszólította valaki.
Kedves, nyájas hangra lett figyelmes, és ez olyan szokatlan volt a kutyaugatás után a fülének, majdnem elolvadt örömében. Az idegen, körbeszaglászta, és dicsérni kezdte. Pár perc elég volt hozzá, hogy mély barátságot kössenek.
Kétség nem fért hozzá, hogy jó barátra talált, és a bárány engedelmesen elfogadta a kutyához annyira hasonlító, de mégis nyájasan barátságos állat javaslatát, miszerint bízza csak rá magát, majd ő megmutatja az erdőt, és annak minden, mélyre elrejtett titkát.
Egyetlen egy dolgot sajnált nagyon, hogy a kutya ezt nem láthatja. Most biztosan megpukkadna az irigységtől...