A kutató

A művész, megalkotta a saját világát. A kör vonalai lassan emelkedni kezdtek, és már egy burok veszi körül. Általában sajátos, egyéni, telt színekkel festett, szappanbuborékhoz hasonló világ ez.
A szemlélő is, az érdeklődő is más szemmel nézi. Van akinek tetszik, van aki elhalad mellette, ízlés dolga. De van mindig olyan megérintett, aki szívesen sajtolná át magát egy résen, csak azért, hogy belülről is részese legyen.
Olyan is van, akinek kötelessége az egyéni világ alakulását illetően megvizsgálni azt, kikutatva a keletkezés miértjét.
Neki talán a legnehezebb a dolga, hiszen figyelnie kell a harmóniára, arra, hogy jól illeszkedjen az univerzumba, szépen formálódjon, és főleg ne ártson a többi kis világnak.
Ő, meg is érkezik. Fürkésző szemmel, kis ásóval a vállán, olyan átjárókon át közlekedik, ami nem szabad, hogy sértse a világok falait, hiszen engedélyt kapott, hogy átosonhasson rajtuk.
Ott aztán ásni kezd, minden apróság, minden kis rög, ér, molekula górcső alá kerül.
Közben elemez. Egyre mélyebbre ássa magát, még élvezi is, amit persze a művész aggódva figyel. Csak az nyugtatja meg, hogy kívülről ebből semmi nem látszik. Egyéniségének tartópillére kissé ingataggá vált ugyan, és úgy érzi magát, mintha ellenség érkezett volna látogatóba, de távolról azért figyeli az eseményeket. Mi lesz most?
A kutató már akkora kupacot teremt az aprólékos munka közben maga köré, hogy szinte megközelíthetetlenné válik. - Nem baj, - gondolja ő, az ásó meg csak dolgozik, dolgozik. Mert már csak ennyi látszik ki a gödörből, és minél mélyebb a gödör, annál magasabb a hegy. Azt tervezi, hogy a munkavégzés koronájaként, még erről a magaslatról fogja végigpásztázni a világ alkotóelemeinek egymáshoz való viszonyát.
Csak egy dolgot hagyott figyelmen kívül. Saját kiemelkedésének mikéntjét.