Mert mindenkinek kell egy oltár

A világmindenség apró bogarai vagyunk és aki ült már repülőn láthatta milyennek látszunk. Szorgoskodunk, nyüzsgünk, ki hasznosan, ki hasztalanul.
Az ideális élet az, ha vannak céljaink, vágyaink, és ezekért tenni is akarunk valamit.
Gyakran azonban, az álmaink nem valósulnak meg, vagy pedig csak részben, nem úgy, ahogyan mi megálmodtuk azt.
Ilyenkor vagy csalódunk, becsapottnak érezzük magunkat, vagy pedig felülkerekedünk az önsajnálat érzésén, és ezt a részálmot próbáljuk magunkévá tenni, majd kitölteni azt a valósággal, tehát magunkkal, elfogadva, hogy ez így szép, nekünk így kerek, hiszen ez lesz a mi életfeladatunk.
Tenni valamit, amitől boldogságot érzünk.
Vannak szép feladatok, és vannak csúnyák. Vannak fények, vannak árnyékok. Vannak jó emberek, vannak rossz emberek.
Hogy ki hová fog tartozni lelki beállítódásának függvénye.
Véleményem szerint a lélek, amely kitölti testünket, irányító szerepet gyakorol az agyra. Tehát a testtől függetlenül működik. A test csak egy tok, ám szükséges eszköz, mert az érzékszerveket, a végtagokat fel kell használnia, hogy tervét véghezvigye.
A lélek könnyűsége ellenére igen hatalmas energia megmozgatására képes. Ez vonatkozik a jó, és rossz lelkekre egyaránt.
A rossz, vagy gonosz lelkek természetesen a rombolás irányában fejtik ki hatásukat, amíg a jóságos lelkek mindig az előrehaladás, az építés felé veszik az irányt.
Gyakran halljuk, hogy nincs szeretet. De van. A szeretet a jó lelkek azon megnyilvánulásai, amelyeket különböző megkísértett helyzetekben láthatóak, tapasztalhatóak. Pl.: egy cserbenhagyásos baleset, vagy állatkínzás, amikor a jó lélek beavatkozik, és teszi a dolgát, mert szeret, mert megmozdult benne valami, ami a segítségadásra készteti.
Milyen fontos, hogy vannak ők, de vajon, ha nem lennének rossz lelkek, mennyire tudnák megvalósítani küldetésüket. Hogyan tudnák a kellemetlen, káros dolgokat jóvá, elviselhetővé tenni? Ha nem is lennének kellemetlen dolgok, szükség lenne-e jó lelkekre?
Csak nem szükség van a gonoszra?
A világ fehér és fekete.
Ki vagyunk szolgáltatva a világ urának. Ő, minden lehetőséget megragad, és általában gyenge jelleműeknél célt is ér, hogy bevonzza őket hatalma alá. Vegyük példának a szerencsejátékot, amikor a kezdő általában nyer. Ez az érzés boldogságot idéz elő nála, és további játékra sarkallja. A játékszenvedély magával ragadja, egyre több időt szentel neki, visszajár, imádni kezdi és ez lesz az ő oltára. Rajta az ital a gyertya, talán a nők lesznek az abroszok, és szép lassan leépül, megszűnik az önállóság, a gonosz átveszi az irányítást, és követeli az áldozatot, ami a család.
De ott van a másik oldal, ahol nincs hatása a gonosznak, mert a lélek erős, kitart, elvei, céljai vannak. Az ő oltára a helyes értelmezett munka.
Ez a munka lehet bármi, ami hasznot jelent az emberiségnek.
A legkisebb szemétszedegetőtől, a környezetvédőig, akik az oltáron a haszonnal eltöltött időt áldozzák fel, és mindig másért.
A cél, az ember, és a világ szoros kapcsolatának, egymásrautaltságának, nélkülözhetetlen építése.
Az oltárunk lehet otthoni, családon belüli, ha ápolunk, gondozunk valakit. A munkán belül lehet oltár a művészet, a tanítás, a mezőgazdaság, a lényeg, a tisztességes, becsülettel végzett, odaadó áldozathozatal, amelynek gyümölcse boldogságérzést szabadít fel a lelkünkben. Örömmel járunk vissza, a mosolygó szemek világítanak, mint a gyertyák, zene az emberi hang, mert árad a hála, és magunk mellett a másik fontosságát is megmutattuk.
Mindenkinek kell egy oltár. Hittől, világnézettől függetlenül, kell egy hely, ahol otthonosan mozgunk, ahová lerakhatjuk áldozatainkat, hogy mások abból választhassanak, és minél többet pakolunk le, annál többünk lesz. Mert a léleknek az a dolga, hogy kitöltse a testet, és jó illatú tömjénként áradhasson majd egyszer az ég felé.
Tehát saját oltárunk megépítésével mindenképpen vagy jó, vagy rossz példát mutatunk utódainknak. Segítsünk nekik építkezni, szeretve őket, hogy tudják határozottan mire kell figyelniük.