Naplójegyzet

Kellemetlen és keserű. De rossz!
Főleg a keserűség az, ami szól most belőlem. Tehát a keserű kényszer íratja a sorokat, egy olyan érzés, amit azok éreznek, akik mellőzötté válnak.
A kérdések, mint a fuldokló gondolatok merülnek fel bennem és nem tudok segíteni. Válasz után kapkodnak én meg állok mentőöv nélkül, így majd idővel lesüllyednek valahová mélyre, a tudat alá, ahonnan irányítani kezdik majd a viselkedésemet.
Más eszközöm nincs most, csak ha írok, és ezzel megpróbálok segítségért kiáltani.
Miért válnak az emberek közömbössé, és távolságtartóvá? Kinek, és mit ártottam, hogy senki az ajtót rám nem nyitja? Amit eddig kapcsolatnak hívtak hol veszett el?
Mindig tartok önvizsgálatot, és nem találom azt a helyet, azt a mértani pontot ahol én hibáztam.
Én, mindig bíztam az emberek megérzésében.(a magaméban kevésbé) Az internetes világban másként nem is lehet eligazodni, kell valami visszatérővé, keresővé teszi a másikat. Mert adott, kapott valamit...olyat, amitől most nekem, neki jobb, vagy a hasonló sors esetleg, talán a természetünk egyezik. Vagy csak a beszélgetés vágya.
Olyan is van, hogy megszánunk valakit erőtlenségében, gyengeségét előnyére fordítjuk, átsegítve ezzel egy nehéz helyzeten.
Mostanában elmaradnak a csodák. Mostanában nem látok arcokat, csak hátakat. Nem nyúlnak felém a kezek.
Eltaszítottságot érzek, kirekesztést.
Az ilyen helyzetekre mondjuk, minden összejött.
Papolunk a szerény ibolyáról, és a hivalkodó kardvirágot vesszük észre. Az ibolya már nem virít, csak élni szeretne, de láb alatt van.
A pillangó is csak addig szép míg repülni tud, a hernyó már rút, és közönséges.
Az éjszaka csak a sötétséget jelenti, és csak nappal áhítjuk az álmokat.
Fel fogom dolgozni, és nem fogok kóbor kutyaként kullogni, sőt jelként veszem. Igen ez a vég jele. Valaminek a befejezése...valami belém hal, és már ne kérdezz semmit!