Újraélesztés

Istenem, furcsán csendesebb vagyok
és osonva járok, mint a hajnal,
füvedre lépve cipőt sem húzok,
mégis ütköznöm kell a bajjal.

Mert rám talál, és szemembe bámul,
sötét, goromba nézéssel,
a csontom is mind belefájdul,
mert lukat vág rajtam a késével,
s ha várnám míg tőrt márt belém,
semmivé zúzna kerted kövén.

Szárnyam nincs,
hát szembe megyek véle,
vagy eltipor, vagy elinal,
s harcunknak egyszer tán vége,
egyikünk úgyis csak belehal.

Hajnali kertben harmatok gyűlnek,
virágok kelyhei isszák,
arcomra meleg páracseppek ülnek,
s letörlik rólam a nyújtódzó indák.
Ők szelídek, és gyümölcsözők,
adakozók is, akár a szentek,
fürtjeikből az ajkamra
csorgatnak mustízű cseppet.

A markok felráznak, mint a szél
veri, lusta fák kopasz ágait,
s én visszagöngyölöm a lét,
kihűlt, de termékeny álmait.