Majd egyszer - Zorán

Megiszonyodtam...

Megiszonyodtam a jövőtől
ilyet még nem éreztem,
felülről láttam magam,
hogy hirtelen árva lettem,
mint egy kisgyermek
álltam az üres térben
és kinyújtott karral én
kezeket keresgéltem.

Egyedül nagyon féltem,
mint ellökött,
fűszál voltam a réten
a búza közt,
és egy földkupac adta étkem,
egy szikkadt kis rög,
vagy maréknyi homok.
S fájt nekem fentről látnom,
hogy árva vagyok.

Kit víz sem visz előre,
az örvény húz, sodor,
vagy árva magamban
a szél majd elkotor,
ha nem törik ketté az örvény,
s a szél sem ül meg a fákon,
most meghalok.
S fájt nekem föntről látnom,
hogy árva vagyok.

Vissza a porba

A tenyered, hogy lefordítottad
visszaestem a porba,
és semmi önvalóm
sajog
a tegnaptól összetiporva.

Mint lavina sodort el
nekem gurított szavad.
Ideért,  látod?
S egy perc alatt,
belőlem benned
semmi sem maradt.

Én még nem vagyok üres,
még a telt napok ízét érzem,
még nem hiszem el,
s dalt fabrikálok
működik bennem a kényszer.

Egy kis melódiát, melyben
férfi és a nő kottáz színes álmot,
mert elvesztünk egyszer,
és kezdtünk lélekből fonni
nagykabátot.
A  hideg körénk ajkakból áradt,
és most újra fázom,
árván maradtam,
oda a biztonságom.

Mert égni kell...

A Tűz már csak emlékeinek, és a hűségesen őrzött parázsnak köszönhette, hogy még nem aludt ki. Pislákoló fény lett, apró kis tűzrózsák keletkeztek belül, amiket a köré rakott tégla nem engedett szétterjedni.
Le is mondott már arról, hogy több dolga is akad ezen a világon, hiszen ha körülnézett láthatta, hogy a régen rakott tüzek mind így járnak.
Nem pattognak, nem ropog rajtuk finom, illatos gally, és majd szép csöndesen elalszanak.
Sorsában megnyugodva kuporgott, amikor a Fűtő arra járt. Tetszett neki a Tűz szerény lángja, hogy harapós nyelve nem perzselte meg az elhaladókat, és mivel nagyon fázott, hát piszkálgatni kezdte.
Előbb csak vékony gerjesztővel, óvatosan, mert ki akarta tapasztalni a természetét, majd mikor a Tűz már éledni kezdett kemény fahasábokkal rakta meg.
Ez kellett tűznek! Olyan fénye lett, olyan melege, hogy mindenki megirigyelte, aki csak látta. Hát még az, aki a közelébe érhetett, mert a majdnem megsemmisülésre ítélt, most olyan pompásan ég, mint amikor valaha meggyújtották.
Azért arra vigyázott, hogy kiket enged magához közel. Hamar megsejtette merről fúj a szél, és akkor vagy elhajolt, vagy perzselni kezdett, szórta, pattogtatta szikráit, mert lángját azok élvezhették, akik csak a melegségére vágytak.
Volt, hogy lopni akartak a parazsából, ám a Tűz nem akart új tüzeket gyújtani.
Miből, mivel tenné, amikor a saját fénye miatt is aggódott, és néha úgy érezte mintha halványabban égne.
Sóvárgó, éhes kis füstjeleket adva várta, hogy a Fűtő megérkezzen.
Előbb csak órák, aztán már napok teltek el, hogy nem jött. A tűz visszagondolt azokra az időkre, amikor már elaludni készült, és ilyenkor hevesebben falta az ágakat. Szétterült, és fénye már gyengébben világította meg a sötét éjszakákat.
Füstölgött, izzott, majd kezdett kihalni a legbelül lévő zsarátnok.
A Fűtő ezzel, mintha nem törődött volna, vagy csak nem vette észre?
Pedig legalább gondolhatta volna, hiszen a vastag, szinte mértani pontossággal vágott tűzrevaló helyett, vékonyabb, gyorsan ellobbanó fahasábokat, majd gallyakat vitt magával.
Fáradni látszott. Sok gondja volt a tűzzel. Leginkább a lehetőségek hiányoztak, amikor csak mellette ülhet. Sok kis aprónak látszó másféle dolgok rabolták el az idejét. Biztosan nem gondolt erre, amikor felizzította, és talán már bánja is, de elaludni nem engedte, mert felelősséget érzett iránta.
A Tűz meg ugyanúgy szívesen fogadta a górét, a faháncsot, a papírt, csak azon aggódott mindig, hogy idejében jöjjön a Fűtő, mert az nem lehet, hogy már nincs szükség a lángjára.

Mert mindenkinek kell egy oltár

A világmindenség apró bogarai vagyunk és aki ült már repülőn láthatta milyennek látszunk. Szorgoskodunk, nyüzsgünk, ki hasznosan, ki hasztalanul.
Az ideális élet az, ha vannak céljaink, vágyaink, és ezekért tenni is akarunk valamit.
Gyakran azonban, az álmaink nem valósulnak meg, vagy pedig csak részben, nem úgy, ahogyan mi megálmodtuk azt.
Ilyenkor vagy csalódunk, becsapottnak érezzük magunkat, vagy pedig felülkerekedünk az önsajnálat érzésén, és ezt a részálmot próbáljuk magunkévá tenni, majd kitölteni azt a valósággal, tehát magunkkal, elfogadva, hogy ez így szép, nekünk így kerek, hiszen ez lesz a mi életfeladatunk.
Tenni valamit, amitől boldogságot érzünk.
Vannak szép feladatok, és vannak csúnyák. Vannak fények, vannak árnyékok. Vannak jó emberek, vannak rossz emberek.
Hogy ki hová fog tartozni lelki beállítódásának függvénye.
Véleményem szerint a lélek, amely kitölti testünket, irányító szerepet gyakorol az agyra. Tehát a testtől függetlenül működik. A test csak egy tok, ám szükséges eszköz, mert az érzékszerveket, a végtagokat fel kell használnia, hogy tervét véghezvigye.
A lélek könnyűsége ellenére igen hatalmas energia megmozgatására képes. Ez vonatkozik a jó, és rossz lelkekre egyaránt.
A rossz, vagy gonosz lelkek természetesen a rombolás irányában fejtik ki hatásukat, amíg a jóságos lelkek mindig az előrehaladás, az építés felé veszik az irányt.
Gyakran halljuk, hogy nincs szeretet. De van. A szeretet a jó lelkek azon megnyilvánulásai, amelyeket különböző megkísértett helyzetekben láthatóak, tapasztalhatóak. Pl.: egy cserbenhagyásos baleset, vagy állatkínzás, amikor a jó lélek beavatkozik, és teszi a dolgát, mert szeret, mert megmozdult benne valami, ami a segítségadásra készteti.
Milyen fontos, hogy vannak ők, de vajon, ha nem lennének rossz lelkek, mennyire tudnák megvalósítani küldetésüket. Hogyan tudnák a kellemetlen, káros dolgokat jóvá, elviselhetővé tenni? Ha nem is lennének kellemetlen dolgok, szükség lenne-e jó lelkekre?
Csak nem szükség van a gonoszra?
A világ fehér és fekete.
Ki vagyunk szolgáltatva a világ urának. Ő, minden lehetőséget megragad, és általában gyenge jelleműeknél célt is ér, hogy bevonzza őket hatalma alá. Vegyük példának a szerencsejátékot, amikor a kezdő általában nyer. Ez az érzés boldogságot idéz elő nála, és további játékra sarkallja. A játékszenvedély magával ragadja, egyre több időt szentel neki, visszajár, imádni kezdi és ez lesz az ő oltára. Rajta az ital a gyertya, talán a nők lesznek az abroszok, és szép lassan leépül, megszűnik az önállóság, a gonosz átveszi az irányítást, és követeli az áldozatot, ami a család.
De ott van a másik oldal, ahol nincs hatása a gonosznak, mert a lélek erős, kitart, elvei, céljai vannak. Az ő oltára a helyes értelmezett munka.
Ez a munka lehet bármi, ami hasznot jelent az emberiségnek.
A legkisebb szemétszedegetőtől, a környezetvédőig, akik az oltáron a haszonnal eltöltött időt áldozzák fel, és mindig másért.
A cél, az ember, és a világ szoros kapcsolatának, egymásrautaltságának, nélkülözhetetlen építése.
Az oltárunk lehet otthoni, családon belüli, ha ápolunk, gondozunk valakit. A munkán belül lehet oltár a művészet, a tanítás, a mezőgazdaság, a lényeg, a tisztességes, becsülettel végzett, odaadó áldozathozatal, amelynek gyümölcse boldogságérzést szabadít fel a lelkünkben. Örömmel járunk vissza, a mosolygó szemek világítanak, mint a gyertyák, zene az emberi hang, mert árad a hála, és magunk mellett a másik fontosságát is megmutattuk.
Mindenkinek kell egy oltár. Hittől, világnézettől függetlenül, kell egy hely, ahol otthonosan mozgunk, ahová lerakhatjuk áldozatainkat, hogy mások abból választhassanak, és minél többet pakolunk le, annál többünk lesz. Mert a léleknek az a dolga, hogy kitöltse a testet, és jó illatú tömjénként áradhasson majd egyszer az ég felé.
Tehát saját oltárunk megépítésével mindenképpen vagy jó, vagy rossz példát mutatunk utódainknak. Segítsünk nekik építkezni, szeretve őket, hogy tudják határozottan mire kell figyelniük.

 

Mese

Másoknak sokat énekeltem,
és járva-kelve útra leltem,
kanyargós és sovány ösvényre
vonzott a kihívás örvénye.
Hogy cipeljem magamat rajta,
hittem mindenkit vár egy pajta.
ahol lakhat a kosztos szolga,
ilyen vándorló magamforma.
Bohóckodok ott a gazdának,
asztalra terítem kártyámat,
és morzsa hull a flitter helyett,
az éhenhalás nem fenyeget.
Magam javát elbitoroltam,
kevert ízeket megkóstoltam,
voltam mélyben és őrtoronyban
lent hallgattam, fent szónokoltam.
Tapostam sarat, ittam mézet,
akadt mindig ki mellém tévedt,
hogy sovány utamon kísérjen,
lámpámba kanócot cseréljen.
 

Újraélesztés

Istenem, furcsán csendesebb vagyok
és osonva járok, mint a hajnal,
füvedre lépve cipőt sem húzok,
mégis ütköznöm kell a bajjal.

Mert rám talál, és szemembe bámul,
sötét, goromba nézéssel,
a csontom is mind belefájdul,
mert lukat vág rajtam a késével,
s ha várnám míg tőrt márt belém,
semmivé zúzna kerted kövén.

Szárnyam nincs,
hát szembe megyek véle,
vagy eltipor, vagy elinal,
s harcunknak egyszer tán vége,
egyikünk úgyis csak belehal.

Hajnali kertben harmatok gyűlnek,
virágok kelyhei isszák,
arcomra meleg páracseppek ülnek,
s letörlik rólam a nyújtódzó indák.
Ők szelídek, és gyümölcsözők,
adakozók is, akár a szentek,
fürtjeikből az ajkamra
csorgatnak mustízű cseppet.

A markok felráznak, mint a szél
veri, lusta fák kopasz ágait,
s én visszagöngyölöm a lét,
kihűlt, de termékeny álmait.

Csemege

Emlékszem mennyire vártam,
anyámat, ha munkába járt,
a kapuba gyakran jártam,
mert hoz majd onnan is vásárfiát.
Kikutattam a táskája
legeldugottabb réseit,
s kapartam össze a
maradék cukorka részeit.
Bugyraiban nékem
nagy titkok lapultak,
a körmöm alá közben
kis piszkok rakódtak,
pirított mag meg olcsó ceruzabél,
és az a sejtelmes,
kis táska-mély,
titkokat hordott, akár az éj.
Csak barna bőr utánzat,
bélése olcsó,
kifoszlott kelme, 
s abban volt minden szép varázsa,
és a vélt ajándék hiedelme.
Majd elért a boldog meglepetés,
mert rajzolt a ceruza grafit hegye,
s a cukor törmelék édesen olvadt
körmöm alól a nyelvemre,
de mindezek közt,
a magbél volt nékem a csemege.

Menekülés a semmibe

Az élet kiváltság. Nem mindenkinek adatik meg, gondoljunk csak a sok elvetélt magzatra. Mi azonban, akik megkaptuk ezt a lehetőséget, gyakran letérünk arról a pályáról, ami ezt a nevet viseli. Élet. Nem csak szimpla evés, ivás, házasodás, hanem egy sokkal mélyebb jelentéssel bír ez a fogalom.
Az élet, tömören megfogalmazva a valóságban tenni akaró haladást jelenti.
Ami elszomorít, hogy a félreértelmezés miatt kelepcébe került ember elveszti ezt a lehetőségét, és kapott, szerzett képességét éppen a nem élet gyakorlására fordítja.
Az alkotó, kreatív személyiségből, egy lepusztult, csak önmaga szükségleteit kielégítő, önző ember válik. Ezzel nem csupán saját pályáját rakja tele akadályokkal, hanem meggátolja a vele sok más közösség, legyen az a család, netán a baráti kör haladását is.
Az élethez bátorság kell.
Hány emberről tudjuk, hogy depresszívvé válik, alkoholban, vagy más hasonló tudatmódosítóban keresi a megoldást.
Ők, átvegetálják azt a lehetőséget, amit ajándékként kellene elfogadni, és hasznosítani. Haszonná, értékké válás helyett egyfajta nyűgként beárnyékolják a társadalmi haladást.
A depresszív ember átalussza, a tudatmódosított átlebegi, közben szenved, mert kialakul a függés ahhoz a cselekvéshez amitől ő az életet szebbnek találja, és ahelyett, hogy a szabadságával élne, szárnyalna, önként vállalt, magára vett rabságba vonul, ahonnan szinte alig van szabadulás.
A szépen meghirdetett út, zsákutcává válik.
Élni. Az élet nem a megfutamodást jelenti, hanem a kihívások feletti győzelmet. Bár, a mai világkép igen romboló hatást gyakorol a fiatalok fejlődésére, a probléma mellett nem lehet szemet hunyva elmenni.
Fájdalom nézni a mai fiatalok azon részét, ahol a kilátástalanság miatt elveszti a fiatal a lába alól a talajt.
Ők, mintha már nem szeretnék a hegyeket. Nem akarnak fentről szemlélni, csak kúszni, vagy rejtőzködni.
Mai társadalmi rendszerünk pedig felszínesen kezeli ezt a problémát. A fiatalok, mint emberek személytelenné váltak, csak statisztikai tények, számok, de nincs rájuk kellő figyelem fordítva. A carpe diem féle életfelfogás, kifordítva jelenik meg a tudatukban.  Bár, ha mi is így szemléljük ennyire még nem volt igaz, mert sokan élnek így, hogy örülnek, ha átvészelnek egy-egy napot.
Ilyen életfilozófiával nem lehet sem önmagunk életét gazdagítani, és ezzel párhuzamban a társadalmat sem építeni.
Most mondjam, hogy néha meg is értem őket?
Nincsenek tervek, nincs jövő, csak a mindennapi kábulat, a nyomor, a szégyen, és a menekülés a semmibe.

Mást ígértél

A föld porán és a víz felett
sötét árnyként lebeg a lélek.
nincsenek eljövők, mert a mák
minden hajnalban elvetélnek.
S ebbe a ronda, furcsa gyászba
a nyakasság is majd belehal,
ál-élet vágy ragad magával,
ölébe bódít míg vigasztal.
Közben az út már nem talál rád,
a kereszt kiborul belőled,
a magány kövek heggyé gyűlnek,
s botorkálsz köztük, mint kísértet.

Vád, és véd-beszéd

Mint porladásra ítélt vászon
szakadt, szétfoszló, koszos rongy,
úgy sírt bennem az igazság,
hallgattad és ittad a könnyeket,
majd ott hagytad magára,
zokogni,
mint egy lélek nélküli szörnyeteg.

Mert hallgatni a mindig könnyebb.

Most, mint első vádlóm, mégis
csak magamat korholom,
mert elveszett valamim,
egy sejtem, nélkülözhetetlen atomom.
Kígyónyelv sziszegett, majd
a gaz mohón zsebembe nyúlt,
és a jövőm nem biztat,
aggódik jelenem,
hogy bemocskolt marad a múlt.

Mert én,
csak magamnak lehetek felelősöm,
senki sem véd, nincs nekem hősöm,
nem is kell senki, senki...
mit elhagytam nekem kell megkeresni.
Félek a szélmalomharctól,
de megyek!
Átlépem a sárrá lett könnyeket,
és azt az ócska, koszos rongyot,
ha meglelem, úgy magamhoz ölelem.
Így szakadtan is, mert
annyira vágyom, szeretem.

A kulcs, a párkányon a muskátli alatt,
majd jövök, ha megleltem magamat.

Naplójegyzet

Kellemetlen és keserű. De rossz!
Főleg a keserűség az, ami szól most belőlem. Tehát a keserű kényszer íratja a sorokat, egy olyan érzés, amit azok éreznek, akik mellőzötté válnak.
A kérdések, mint a fuldokló gondolatok merülnek fel bennem és nem tudok segíteni. Válasz után kapkodnak én meg állok mentőöv nélkül, így majd idővel lesüllyednek valahová mélyre, a tudat alá, ahonnan irányítani kezdik majd a viselkedésemet.
Más eszközöm nincs most, csak ha írok, és ezzel megpróbálok segítségért kiáltani.
Miért válnak az emberek közömbössé, és távolságtartóvá? Kinek, és mit ártottam, hogy senki az ajtót rám nem nyitja? Amit eddig kapcsolatnak hívtak hol veszett el?
Mindig tartok önvizsgálatot, és nem találom azt a helyet, azt a mértani pontot ahol én hibáztam.
Én, mindig bíztam az emberek megérzésében.(a magaméban kevésbé) Az internetes világban másként nem is lehet eligazodni, kell valami visszatérővé, keresővé teszi a másikat. Mert adott, kapott valamit...olyat, amitől most nekem, neki jobb, vagy a hasonló sors esetleg, talán a természetünk egyezik. Vagy csak a beszélgetés vágya.
Olyan is van, hogy megszánunk valakit erőtlenségében, gyengeségét előnyére fordítjuk, átsegítve ezzel egy nehéz helyzeten.
Mostanában elmaradnak a csodák. Mostanában nem látok arcokat, csak hátakat. Nem nyúlnak felém a kezek.
Eltaszítottságot érzek, kirekesztést.
Az ilyen helyzetekre mondjuk, minden összejött.
Papolunk a szerény ibolyáról, és a hivalkodó kardvirágot vesszük észre. Az ibolya már nem virít, csak élni szeretne, de láb alatt van.
A pillangó is csak addig szép míg repülni tud, a hernyó már rút, és közönséges.
Az éjszaka csak a sötétséget jelenti, és csak nappal áhítjuk az álmokat.
Fel fogom dolgozni, és nem fogok kóbor kutyaként kullogni, sőt jelként veszem. Igen ez a vég jele. Valaminek a befejezése...valami belém hal, és már ne kérdezz semmit!

Mese az egyszeri kappanról

Bizony, bizony kedves mesekedvelők, ha nem tudnátok a baromfiudvarban is úgy mennek a dolgok, akár az emberéknél. Hogy ki tanult kitől, azt lehetne kutatni, de már annyira elmosódtak az erre vonatkozó nyomok, hogy teljesen kideríthetetlen.
Történt egyszer, hogy egy vén kappan szemet vetett egy fiatal jércére. A jérce már nem volt teljesen ártatlan, viszont szemrevaló volt, hiszen jobbára kukoricát szemezgetett. A vén kappan pedig addig csalogatta búzával, rozzsal, hogy a jérce hagyta magát, és bedőlt neki.
Nem is lett volna semmi baj, élték volna cseppet sem természetes életüket, ha a gazdáék udvarába vissza nem került volna a kotlós tyúk, akit falusi szokás szerint kölcsön adtak a szomszédnak, míg kikelti a tojásokat.
Neki már több fiókalja családja volt az udvarban, köztük egy hetyke tarajos, sarkantyús kakas.
Emiatt-e, vagy mert szebben kapirgált, mint általában a tyukok, a vén kakas nagyon nem csípte, így a tyúk sem csípte a kakast, főleg, hogy az egyre gyanúsabban viselkedett.
Feltűnt a gazdának is valami. Mégpedig, hogy az ifjú kakas kerüli a jércét, pedig mi tagadás szaporodást remélt a két fiatal jószágtól. Ám a vén kakas valahogy mindig ott ólálkodott a jérce körül. A gazda, hogy mégse kelljen lemondani eme szándékáról, cselhez folyamodott. A vén kappant kezdte lekeríteni, és minden reggel leengedte a kertbe, hogy ott csemegézgessen a körtefa alatt a hulló körtéből lett cefréből.
No, az meg rá is szokott és mikor már kellően teleszedte a begyét, vagy indokolatlanul, ész nélkül kukorékolt, vagy lépten-nyomon elszunyókált.
Néha még emlékeiben fel-felötlött kakas mivolta, de hiába kapirgált csámpás lábával, és hiába kotyogott csalogatván a jércécskét, nem, hogy ő, de már a tyúkok sem futottak hozzá, ha talált egy-egy kukacot.
Így tengette szerencsétlen napjait sok fejtörést okozva a gazdának. Főleg akkor esett kétségbe, amikor belilult a taraja, mert megtudta, hogy a fiatalok bizony, néha-néha azért összeverdesték a szárnyukat.
Ennek tudatában a nagy káricsálás még érthető is lett volna, ha azt féltékenységből teszi és nem a cefre hatására, de egyet sehogyan sem tudott megérteni a gazda. Mi a fene baja lehet a kotlóssal?

A kutató

A művész, megalkotta a saját világát. A kör vonalai lassan emelkedni kezdtek, és már egy burok veszi körül. Általában sajátos, egyéni, telt színekkel festett, szappanbuborékhoz hasonló világ ez.
A szemlélő is, az érdeklődő is más szemmel nézi. Van akinek tetszik, van aki elhalad mellette, ízlés dolga. De van mindig olyan megérintett, aki szívesen sajtolná át magát egy résen, csak azért, hogy belülről is részese legyen.
Olyan is van, akinek kötelessége az egyéni világ alakulását illetően megvizsgálni azt, kikutatva a keletkezés miértjét.
Neki talán a legnehezebb a dolga, hiszen figyelnie kell a harmóniára, arra, hogy jól illeszkedjen az univerzumba, szépen formálódjon, és főleg ne ártson a többi kis világnak.
Ő, meg is érkezik. Fürkésző szemmel, kis ásóval a vállán, olyan átjárókon át közlekedik, ami nem szabad, hogy sértse a világok falait, hiszen engedélyt kapott, hogy átosonhasson rajtuk.
Ott aztán ásni kezd, minden apróság, minden kis rög, ér, molekula górcső alá kerül.
Közben elemez. Egyre mélyebbre ássa magát, még élvezi is, amit persze a művész aggódva figyel. Csak az nyugtatja meg, hogy kívülről ebből semmi nem látszik. Egyéniségének tartópillére kissé ingataggá vált ugyan, és úgy érzi magát, mintha ellenség érkezett volna látogatóba, de távolról azért figyeli az eseményeket. Mi lesz most?
A kutató már akkora kupacot teremt az aprólékos munka közben maga köré, hogy szinte megközelíthetetlenné válik. - Nem baj, - gondolja ő, az ásó meg csak dolgozik, dolgozik. Mert már csak ennyi látszik ki a gödörből, és minél mélyebb a gödör, annál magasabb a hegy. Azt tervezi, hogy a munkavégzés koronájaként, még erről a magaslatról fogja végigpásztázni a világ alkotóelemeinek egymáshoz való viszonyát.
Csak egy dolgot hagyott figyelmen kívül. Saját kiemelkedésének mikéntjét.

Átváltozás

Ki vagy te? - kérdeztem egyszer a porba rajzoló embert.
Még ember - válaszolta 
Mit jelent az, hogy még? Hiszen ezt látom magam is. Nem mondtál ezzel újat.
Akkor miért kérdezted?
Csak mert ritkaság manapság, hogy porba rajzoljanak. Jön egy szél, és elsöpör mindent.
Azért húzom vastagabbra a vonalakat, hát nem látod?
De látom. Akkor te most gyakorolsz?
Igen, sok gyakorlásra van szükségem. Művész szeretnék lenni. Tudod te hány gondolat látomás hal meg naponta, mert nem tudom visszaadni?

Ezért kell gyakorolni, hogy minél könnyebben, gyorsabban adjam vissza azt amit a világból kaptam.
Nem zavarlak?
Á nem, illetve egy kicsit igen, hiszen a pontos munkához mélységes belső csendre lenne szükségem. Ha beszélsz, elterelsz. Ezzel egy egészen másféle képet formálsz bennem. Beszélgetésünk elején még egy vonal volt itt, láttad? Kérlek rá ne lépj!

Na nézd, ez most nem tökéletes. Újabbat, ás újabbat kell rajzolnom amíg, pontosan olyan nem lesz, mint amit elképzeltem.

Elköszöntem, és elhatároztam minden nap meglátogatom.

Másnap esett az eső, és kisebb vihar vonult végig a parton. Ismét arra sétáltam, ahol az ember rajzolt. Egyre jobban érdekeltek a vonalak, a forma, és az erő amit erre fordított.
Még mindig kitartóan dolgozott, nem emelte rám tekintetét, éreztem, hogy zavarom, és már csak köszönni mertem neki.

Szép napot! Látom szépen haladsz!
Igen, neked is szépet! - válaszolt alig hallhatóan.


A rajza a porban erőteljesebb lett, és az erős vonalak az eső, a szél hatásától sem változtak meg.
Pár nap volt a nyaralásom ezen a szigeten, hát utolsó nap visszamentem az emberhez. Borostás volt, és lefogyott. Alig ismertem rá, de ennek oka volt az is, hogy a maga köré rajzolt ábra miatt köztünk a távolság megnőtt.

Ő, állt középen, és még mindig elégedetlenül húzta a vonalakat. Csak kiáltani tudtam volna neki, ám ezzel megzavartam volna csodálóit.
Művész lett. Mások számára alkot, tökéletességre törekszik, és közben önmaga megszűnik létezni. Egy dolog a fontos, hogy az a kör, amit maga köré áhítattal, szeretettel rajzolt pontos, és látványos legyen.

KENYÉR

Amire a liszt a kovászhoz elkészült,
édesanyám haja kendő alól őszült,
kötényt vett magára, zsebébe keszkenőt,
előcipelte a padlásról a teknőt,
egyéb szerszámot is kézügyébe hordtunk,
piszkafát, lapátot, szakajtókat hoztunk,
dagasztani felgyűrt ingujjal ha kezdett,
gyermekszemeink rá izgalommal lestek,
hogy készül a kenyér, kapunk-e vakarót,
hogy csorog majd a víz a deszkás plafonról,
a padlásgerenda csak nem levelt gömböt,
anyám homlokáról gurultak a gyöngyök,
tartósabbá tették a dagasztott tésztát,
a felesleget meg törölte a kézhát.

Rovások között

mint mikor pálcát faragtam
virágkarót egy késsel
s a mintákat véstem nagy szenvedéllyel
  hibáztam 

vétettem rajta ritmust
most úgy faragok magamból rigmust
hogy álljak oszlopként a mának
útszélen
árokban
vagy döntve egy fának
akkor is ha lekiabálnak
ha megvetőn leköpnek
ha kutyák levizelnek
mert tanyája leszek a madárnak
verébnek
fecskének
gólyának
 s tán hasznára válok ezzel a világnak

Békességet!

 Szeretettel, V. I.-nak


Megőszült a szép fekete rózsa,
gyökere egyre halványabb lett,
a vizet is csak kis bögréből itta
marokra fogva, ne lásd ha remeg,

hát szeme világa ráhunyt az időre,
nincs többé oka távolba nézni,
a világosságot belül fürkészi,
mécsese apró fénysziluett,

vezetik, s ő útra kel a fénybe
csalogják haza a régiek,
s karon fogják gyermekkezek,

de anyátlan voltak,
s már nekik bont szirmot,
itt elengedték a gyökerek.

Kegyetlen játék

A sebből nem vér folyik, csak bukdácsoló könnyek, megírták ezt már egyszer a könyvek, valamit ismét elevett belőlem az idő, kiürült a kamrám, rút napokat virraszt fölém a jövendőm. Patakban folynak a könnyek, de nem lettem ettől semmivel sem könnyebb.
Súlyt tartok vállamon akár a mérleg, dekákat, kilókat, és nyelvemen fekélyek, mi térdemig is lóghat, mögöttem azt súgják nem bírod tartani, nem ide való vagy. Jósolnak mélyeket, hogy rozsda is belephet, s ülhetek lomként a sarokban, mint pókháló lepte vacak ereklyéket hagyunk a talonban.
A küszöbön állok tétován, a merre, hová viszonyán, zokog és közben aggódik az elme, s bezár a gonoszság szenvedélyes verme.
Megtörtént, bűn lett, nyoma a naplómban tollheggyel verve, és illetlen folt, mint trágyán a kelme. Igen a bűntett. Nyár derekán, bennem, tőle most köd lett.
Csak a fekete, a sötét, a semmi fény látszik, a félelem velem malmozást játszik. Csavar, teker rajtam fogást lelve, szíven mar, húsba tép a jövő terve, a semmi, a nincs, és a fehér halál, táncot jár az akaratom nyakán.
Fojt, fojtogat a kín, ha nem írom le, csak sikít alattam a sehova sín, a sehova vonat fékez, és szikrákat hánynak a felső vezetékek. Még oszlop sem marad, csak az árkok, és tátongó földrepedések, ha nem hallják fent, akkor is kiáltok...ellened, lázadok világ ura, és a nyerésből nem engedek, ha kihívtál, magamért jót állok, kezemben itt a huszonegy, ha nem adod fel, én úgy leseperlek, mint mikor deres szelek, őszi erővel kotornak el nyári megposhadt szemetet.

Áldozat

A kertek virágai mindig irigykedve nézték a pázsitos közepén álldogáló virágot. Nem volt ő sem szebb, sem illatosabb, mint a többiek, mégis magára vonta a tekintetet. Talán éppen a szerénysége miatt lett így, hiszen fejét kicsit meghajolva viselte. Bámulatosan tudott alkalmazkodni, mert szirmai szétterültek, mint aki egyszerre kémleli az eget, és a földet.
A pillangókat nagyon kedvelte, elringatta őket, és még ideiglenes szállást is adott szirmai között, ha eső, vagy vihar csépelte el a kert többi virágát.
Neki erős volt a szára, erős volt a gyökere is, és nem bánt el vele könnyen a szél sem.
Nem csak a színes szárnyú rovarok lapultak meg nála, hanem a katicák is akik megtakarították a levéltetvektől.
Szép volt, finom, és légies. Egyre több bimbóval gyönyörködtette meg gazdáját is.
Telt múlt az idő. A tavaszra a nyár sietett. A kert lakói hol kitikkadtak, hol pompáztak, csak a rózsa volt az, aki mindig vidám szirmokkal nyiladozott.
Biztosan ennek köszönhető az is, hogy a pillangók öröklakást béreltek nála. Hagyta, mert egyszerűen, imádta őket.
Nem is lett volna semmi baj, ha nem kezd el fogyni. Minden virágszomszéd aggódva figyelte mi történhetett. A legrosszabbra gondoltak ami egy földből táplálkozót érhet, a gyökerek elhalása, ám a rózsa tagadta, hogy onnan származna a levertsége, és a szirmok színtelen erőtlensége.
Előbb levelei lettek furcsák, majd el is fogytak, és csak a kocsányok lógtak élettelenül.
Egy reggel, amikor a nap éppen felkúszott az égre, a gazda sétára indult a kertbe. Megállt a rózsa előtt. A látvány teljesen elvette minden kedvét. Arra gondolt, olyan betegség érte a virágot, ami miatt jobb, ha eltávolítja az élők sorából, amíg el nem fertőződnek társai is.
Ásóval tért vissza, és már a földbe is vágta, amikor hozzáérve a száradó rózsához észrevette a hernyót.
- Hát te mit keresel itt?- kérdezte felháborodva,- megölted azt aki szállást adott?
A hernyó nem sokat foglakozott a kérdéssel, hátat fordított, és elaraszolni készült, amikor egy kismadár a csőrét rátátotta.  A rózsa, utolsó erejét összeszedve próbálta tüskéivel megvédeni, mintha csak azt kiáltaná:- Ne...!
De a madár ezt már nem hallotta.

Túlélés

Kisfecske a szokottnál is jobban sietett az öreg fa alá. Apró lábai alig hagytak nyomot a földön, fel-felreppent amikor csak tudott, mert nagy hírt vitt kicsi csőrében.
- Hát eljöttél? - kérdezte a vén fa.
- Eljöttem? Siettem ahogy bírtam, figyelmeztetni szeretnélek.
- Mi történt, kis barátom?
- Most hallottam a Földönjárótól, hogy ki akarnak vágni.
- Igazán? Nem csodálkozom rajta.
- Nem is félsz?
- Nem igazán, mert ez a sorsunk.
- Hiszen szolgáltad hosszú éveken át!
- Neki köszönhetem az életemet, ha már megunt, tegye amit jónak lát.
- Nem úgy van az! Szökjél el!
- Kisfecske, én nem tudok elszökni. Földhözragadt vagyok. Ezért maradtam itt minden panasz, és zsörtölődés ellenére.
- Mesélsz nekem?
- Mesélek.

Régen, amikor még kicsi fa voltam, nem volt más dolgom, mint virágozni, és pompázni. Mindenki szeretett. Én, erős erekkel kapaszkodtam a földbe, megmutatva, hogy sem vihar, sem szél nem tud velem elbánni. Hiába hajlított a szél, törzsem erős volt, hiába perzselte le a nap a leveleimet, újakat hoztam, hiába vert el a jég, én kihajtottam újból a rügyeimet.
Lassan növekedni kezdtem, koronám szép terebélyes lett, ágaim pedig az ég felé fohászkodtak hálából, mert két kicsi gyermek játszadozott az árnyékomban szinte minden nap.
Olyan örömmel néztem fejlődésüket, mint te nézed fiókáid növekedését.
A gyermekdalok, a kacagás szinte megrezegtették leveleimet, én is velük dúdoltam, és hahotáztam. Így éltünk hármasban.
Azt hiszem a háziak is szeretettek, mert nem volt sok baj velem. Néha megöntöztek, és kész. Másra nem is volt szükségem.
A gyermekek felnőttek, a szomszédaim már mind elmentek.
Ki bölcső lett, ki csónak, még koporsó is készült belőlük. Én, talán majd meleggel szolgálhatok a Földönjárónak, télen.

Kisfecske, a következő tavaszon sokáig nézte az üres gödröt. Hiányérzete csak fokozódott, talán még sírt is a maga fecskekönnyeivel.
Repült, keringett a levegőben, keresett valami megnyugtató helyet. Majd eltűnt.
A Földönjárónak is hiányérzete támadt. Az eresz alatti fészek üres maradt ezen a nyáron.
Már le is mondtak róla, hogy látják még Kisfecskét, amikor egyszer a temető felé igyekezve, ismerős, csicsergő hang köszöntötte őket.
Felnéztek, és egy hatalmas kereszt derékszögében megpillantottak egy friss fecskefészket.

A csend halála

Fáj, mikor a bárányarcú csendbe,
ti, átkozott zajok bekiabáltok,
és sárral kenitek sorra-rendre,
mit magam köré fabrikálok.

A kerítésemet töritek össze
fekete patás talpakkal,
és ujjongtok a csend felett,
mert néktek ez a diadal.

Majd a torkát is elvágjátok
a halkan osonó, lélegző szónak,
üvöltve harsány szikrát hányva,
vérében fürdve a hozzám jónak.

Mintha nekem csak lárma járna,
agyamat zsibbasztó métely,
csendembe törő, gaz kalodádba
derékba tör a kétely.

De tiltakozom...!
Mert nem lehet, hogy hiába szül,
a nap szenvedve rendet,
és nem lehet, hogy ne sírjon fel,
gyermeke, a haldokló csendnek.

Halkan úszó...

Most verset kell írnom,
csak halkan úszó sorokat,
mert csend a nap,
és csend a fény,
s ebben a csendben velem vagy.

A szavak gomoly vallomások,
a vallomások mind imák,
az imák fel az égbe szállnak,
az égbe szállnak,
és nem tovább.

Ott lesznek mind megfoghatatlan,
magányos égi kövekké,
sötétben fénylő,
sárga izzójú,
aprónak tűnő jelekké.

Ima az Úrhoz,
hála az Égnek,
az egyetlen múló életért,
mely kikövetelte vagy megérdemelte,
de nem lett imája semmivé.

Mesélték régen
ha egy csillag lehull,
egy élet oldja el magát,
egy lélek vágja ollóval el
a földhöz kötött rafiát.

Száll, és fenn egy csillagra ül,
amelyik sorsáért felelt,
elszállnak ketten a végtelenbe,
ki nem láttad eddig,
meg sose leld.

Az időről, a kertről, és a lélekről

Az idő fogságában élsz? Ne engedd. Ez az érzés mindenkit elér, hiszen egy bizonyos korlát közé szorít bennünket. Talán, ha más szemmel néznénk rá, ha azt képzelnénk, hogy az idő egy kerítés amit magunk köré tetszésünk szerint építhetünk.
Építeni pedig csak akkor tudunk, ha éberek vagyunk, az ébrenlét pedig az élet.
Hogy milyen kerítést építünk magunk köré az a lelkünk függvénye. Akinek szép a lelke, aki képes áldozatra másokért, aki még tud szeretni, tisztelni, hálás lenni, annak a kerítése időtálló, és megvédi a kerítésen belülieket, azokat az érzelmeket amelyek motiválnak bennünket egy minőségi élet élésére.
Tehát van a  kerítés, és belül az ember, a lélek.
Az időkerítésen belül aztán lehet szabadon mozogni. A kert, a mi saját lelkünk, ami ápolásra, gondozásra szorul. Legfőbb kertészünk szintén magunk vagyunk. Tőlünk függ mit hagyunk meg a kertünkben. A szél befúj különböző, más kertekben virágzó gyomokat, mint harag, gonoszság, irigység, de ha minden nap egy órát dolgozunk csak a lelkünkön, a mi kertünk tiszta marad.
Ha a negatív dolgoknak nem adunk táptalajt, azok nem fognak gyökeret verni szívünkben, lelkünkben. A világ-esővel ránk hulló jégverések, csapások okozta károkat mielőbb rendbe kell hozni, ha nem így teszünk,  akkor kertünk nem lesz más, mint egy agyongyötört, kiégett, gazos, árválkodó telek.
Az ilyen telkekre nem fog látogató érkezni, magányos maradsz. Gondozd hát a kerted és majd a vendégeid így kiáltanak, milyen szép, milyen termő és gazdag! 
Ha időben végzed a feladataidat benne, és gondosan megválasztod a talaj tápanyagát, elégedett leszel.
Leszülettél, gyermek voltál, és megélted. Gyermek, a szó értelmében, akinek a játékban van minden ismerete elrejtve. Nem kis tudós, vagy sztár, hanem egy csodálkozó szemű, nyitott szívű, hajlítható vessző, aki még nem növesztett tüskéket.
Később is szépen  fejlődsz, csak azokra dolgokra figyelsz amitől több leszel. Lelked kezd szárnyra kapni, a kis fa levelei között megbújnak az érzelmek.
A legszebb a szerelem. Abban lubickolni, kölcsönösen egy másik lélekkel, mint a forrásvízben, olyan hajtást hoz, amitől soha nem akarsz szabadulni. A gyümölcs érését azonban nem kell sürgetni, mert sokkal zamatosabb lesz, ha időben szüretelsz, ízei teltté, ezáltal mindig kívánatossá válnak.
Ápolni kell a társas kapcsolatokat is. Barátot, örökös társat kell találnod, akit befogadsz és segít, hogy ne egyedül dolgozz a kerteden. Az időt kettőtök kertje köré kerítve, ketten, egymásnak segítve dolgoztok egy célért. Nemes és nagy összetartást igénylő feladat. Türelemmel, egy kis áldozattal, alkalmazkodással megoldható a feladat.  Egymásban megtalálni az értéket, vagy az elvesztettet visszaadni, újraültetni, öntözni a kiszáradt virágot. Szeretettel.
Az életszakaszok, tulajdonképpen évszakok, melyek változásaitól soha nem szabad félned. El kell tudni fogadni ajándékait. A tavaszi mag kikelésétől, a nyári érésen keresztül, az őszi lecsendesedésig, és ha eljön a tél, békével fogsz elaludni.
A szomszédok pedig, akik csodádra járnak, majd elmondhatják, igen, szép volt a kerted.

Porrá zúzva /törölve/

S egy álom ismét megfeneklett
malom kövek közé szédült
csupasz arcom pírja rémült
s a hamvas színű bőr lefeslett
fájdalmának sebeire
szégyen szagú réteg kékült.

Ringató tünetek

A hirtelen megvonás
káprázatot ébreszt
és mindenben látomást,
ábrándot cikázik neked a hiány,
a parkban, a vízen,
vagy csak a simán,
a naponta lejárt lépések nyomán.

A fának mozgó törzsébe látod
imádott nőd derekát,
kemény, és mégis omlós,
vibrál és ring míg tartod,
és szíjként övezi rá
szerelmét széles markod.

A felhők és a szelek pajkosan,
hab-játékaikkal
rajzolják föléd a haját,
kontyot tűz, majd
bomló fürtbe megy át,
arcához változik a koronája,
s te látod, hogy kezével
éppen felcsatolja,
vagy csak, mint szokta hátravágja.

A kis veréb is róla üzen,
csipegve ugrál, hogy nyoma
a földnek ne fájjon,
szedeget árkon, néha posványon,
és mégis ott marad,
ahol csak szerény
de biztos vigasz a mag, és
csipog bozóton, csirpel halott ágon,
hogy a csend szürkéje, néked sose fájjon.

Képek, álmok,
látomás varázsok,
fűben, fában, réti virágban,
pihenő lepkében, szél muzsikában,
mert asszonyod ízét éhezed,
ám a böjt hosszú,
és keserű levét szomjazón lenyeled.

Szavaimmal

szavaimmal ringatnálak
augusztusi őszelővel
szavaimmal befednélek
dunna ízű rímelővel
befednélek hogy ne érezz
hűvös napok hidegrázást
ne tudjad ha halott fények
döngicsélnek örök szállást
füledbe a szót csurgatnám
szitkok sara el ne érjen
fekete sár ha mocskolja
habban fürdő éneklésem
szemeidet tenyeremmel
óvnám nyurga árnyak ellen
szavaimmal ringatnálak
augusztusi félelmedben

Búban és örömben

Még a lábam földet sem ért az álom óta,
bokámat már a nehéz bilincs nyomja,
kételkedésből vasalt kétkedések
szorítnak, s gátjai lesznek a lépésnek.
A gond lett az örökös életbeli társam,
megszületett velem, vasalt szülőágyban,
párnánk a kő lett, paplanunk egy pokróc,
mi már együtt sírjuk, életünk de rossz volt.
Rám acsarkodott, hisz elakartam hagyni,
mert magamat tőle próbáltam megvonni,
de hát erőm véges, gyenge madár vagyok,
gondommal, fészkemre, fámra felvonulok.
Ott majd ülünk csendben, szemek ne lássanak
gondpalástom befed, ha mások rám akadnak,
Rácsom van, nem nézhetsz fészkem rejtekébe
miatta leszek majd erdőd remetéje.

Pedig szép volt a csalitos, vidám nyár.
Siettünk kalandok csókjait leszedni,
zsebünket bódító illattal megtömni,
s a téli napokra párnánk alá tenni.

Néha elmúlásra vágyom,
s magammal a gond eltemetésére,
ne legyek én csak megszokásból
sem barát, sem szerető, 
sem a sors lesajnált kegynője.

Ó, mégis, hogy ragaszkodom a
tükröm visszanézőjére,
még így is, ha bús-boldogtalan,
mert így is szeretni én merem,
csak én tudom magam.

De sivár...

De sivár, de sivár ez az óra
üres, kopott, unalmas percek.
Ostoba tücsök zajong pár tercet,
most meg esik, esik az égből a permet.

Idegen ismerős

Idegen ismerős, hisz nem is látsz,
nem is foghatsz velem kezet,
nem tudod milyen gyűrött a világom
ha reggel felkelek.
Mégis olyan vagy, mint só
a zsíros kenyéren,  és
gyertyavilág is vagy az estéli szürkében.
Akikkel meg egy talajt járok,
egyszerre éri a fény velem,
idegenebbek már, mint minden idegen.
Különös közönyös,
mintha nem ismernél,
mit belőlem láttál,
szemeddel szomjasan nyeltél,
engem az alanyt,
s magadban, bent, végleg eltemettél.

A boncmester

Mese FJammes-nek.

Hol volt hol nem közel, s távol az íróknak jóvoltából
kifejlődött egy egyed, írósorsnak okulásul.
Lehet nő, és lehet férfi, nem az számít csak a kín.
Tudománya végtelen, akárcsak az univerzum,
kiismerni, megfejteni, a tollforgató képtelen.
Elméje friss, mint a kifli, beszéde viszont nem kajla
papírkoptató barátját szavaival levasalja.
Köpenyt vesz fel, boncköpenyt, boncoláshoz hozzákészül,
gumikesztyűs kezeivel hozzákezd, s a boldogságtól szinte szédül.
Szikét kér majd hasít végig, ágyéktól a nyakadig,
két fogóval szétfeszít, mint egy abroszt kiterít.
Szíved nézi, ha már köves, írást többé el ne kövess,
májad nézi, ha már sárga, nyakadra kerül a spárga,
tüdőd, ha már kicsit kormos, ábrázata nagyon morcos,
veséd, ha már kicsit pang,megszólítja belső hang,
már írja is a látleletet, neked meg szól nagyharang.”

Diagnózis után...

"Az írás nem a fájdalom forrása, hanem lelki kemoterápia. Csökkenti a lelki daganatokat, és enyhíti a fájdalmat."
(Dean R. Koontz)


Arcod halvány tükre csak valódnak,
szemedben fájdalom fészkel,
bú költözött szíved mögé
beteg vagy, látom s érzem,
mert sóhajod mélyről tört fel, mint gejzír,
és mint a vulkán tüze éget,
még engem is, aki csak föléd hajolt
és prizniccel csillapít téged.

Fekszel, és titkodat párnád gyűri össze,
galacsin-csomókat visel lepedőd,
vizsgálod magad, okát a bajnak,
még jól voltál tegnapelőtt.
De most a diagnózis után,
nyomod az ágyat, s tervezed sután
megírod ami ért,
okulás végett másokért.

Csak papír és toll mindig legyen,
kezed sorjázza a sorsod,
múltadban magadat keresed,
és már a semmi is kellemes,
közben a szemedből előbukkannak
apró gyöngyök, s peregnek.
A ráncokon átbukdácsolnak, és
összeállnak a görbe kis vonalak,
s láncod életre kel,
szerény színekkel, mint te magad.

Pasztellel rajzolt, sovány kis élet,
csak írj, így legalább láthatunk,
gyógyítás az, ha olvasunk téged
írj bátran, ha ez vigaszod,
írj, majd megtalálják
utódaid a kedvesek,
olyan finom lesz fogyasztásuk,
mint az ünnepi asztalnál,
a tyúkhúslevesnek...


"A BETEGEK JOGAI ÉS KÖTELEZETTSÉGEI

Mindenki köteles tiszteletben tartani mások egészségük megőrzéséhez és védelméhez, a betegségek megelőzéséhez és a gyógyuláshoz való jogait.

A beteget megillető jogok gyakorlása során az EJK valamennyi dolgozója a beteggel együttműködni köteles. A beteg és hozzátartozója jogait úgy köteles gyakorolni, hogy azzal sem más betegek jogait, sem pedig az egészségügyi dolgozók törvényben foglalt jogait nem sértheti."

Elvonulva

ma megtervezem a napot
és elvonulok
ma nem teszek sem jót
sem rosszat
ma kicsit meghalok
látnom kell mit ér a világ
ha nem vagyok benne
ha elfogyok
mire megy nélkülem a gond
a búsongó nappal szörnye
egy kimerült éj után
csak forogjon rajtam körbe
és nézze
tátott szájjal
érthetetlen álmélkodással
mi lett velem
ha nem tartott kedvesként számon
most így lesz
most ezt teszem...

Ha a kutya sem ugatna meg...

Mindenről Noé tehet. Ha annak idején nem törekszik pontosságra és hagyja, hogy ott legelésszen magának valahol a legelő szélén most ő bizony nem lenne.
Ha ő nem lenne, most nem láthatná a kelő napot, nem érezné a fű zsenge ízét, nem hallaná a kolompot ami a legszebb zaj számára. Hatalmas önsajnálatba kezdve szinte kilépve önmagából szemlélte a világot, felülről. Hosszas ábrándozásba kezdett, amit a fülébe hasító ugatás tör ketté. Igen, van egy másik hang amit nem szívesen hall, és amikor a legváratlanabb pillanatokban utoléri olyan erővel hat rá, hogy hirtelen azt sem tudja mit csináljon.
A kutyaugatást ugyanis nem szívleli.
Újabb kérdések sorát kelti benne életre, többek között, hogy miért nem mindegy kutyának ő merre jár, mit eszik, mit és hová potyogtat.
Mert a kutyának biztosan csak ennyi dolga van. Nagy tudományosan elkönyveli magában, hogy a kutya az ő ősellensége. Eleinte megpróbálta megtéveszteni, és álruhákba bújva kereste a szabadulást a kutya fennhatósága alól. Igen ám, de a bicegő járásáról, bólogató fejéről, no meg jellegzetes szagáról rögtön felismerte a kutya, és ilyenkor sűrű, bocsánatkérő bégetések között visszadöcögött a nyájba.
Evett, potyogtatott, evett potyogtatott. Nyugodtnak látszott. Le-lemaradt a nyájtól, de ettől még odatartozott.
Mivel egyre ritkábban fordultak elő a szökési kísérletek, szépen kikerekedett. Nem stresszelt, nem okoskodott, élt mint más bárányok, más nyájakban.
Csak a kutya ne lett volna annyira harcias, csak az hagyná már békén!
Unalmas napok következtek, hosszú, rettenetesen céltalan napok.
A kutya nem jött. Kileste mi történhetett. A kutya szaporodott, és az almon maradt.
Sok büdös birka, csak rágnak, rágnak, és azt sem veszik észre, hogy már a kutya sem ugatja meg őket.
Ekkor nyílalt belé a boldog gondolat, ha nincs kutya, szabad a vásár! Végre lehet csatangolni, gondolkodni, felfedezni, meg mindent ami eddig tiltva volt, és már oldalazott is az erdő széle felé.
Óvatosan maradt el, észre sem vették. Milyen jó, hogy nincs itt a kutya, és mikor belépett az erdőbe megkönnyebbült.
Belépve, kerekre nyílt szemekkel szemlélődött a faóriások között, majd óvatos léptekkel zörgetve az avart haladni kezdett, beljebb, beljebb. Mélyen magába szívta a szabadság levegőjét, és enni kezdett volna éppen amikor megszólította valaki.
Kedves, nyájas hangra lett figyelmes, és ez olyan szokatlan volt a kutyaugatás után a fülének, majdnem elolvadt örömében. Az idegen, körbeszaglászta, és dicsérni kezdte. Pár perc elég volt hozzá, hogy mély barátságot kössenek.
Kétség nem fért hozzá, hogy jó barátra talált, és a bárány engedelmesen elfogadta a kutyához annyira hasonlító, de mégis nyájasan barátságos állat javaslatát, miszerint bízza csak rá magát, majd ő megmutatja az erdőt, és annak minden, mélyre elrejtett titkát.
Egyetlen egy dolgot sajnált nagyon, hogy a kutya ezt nem láthatja. Most biztosan megpukkadna az irigységtől...

Eltévedtem volna?

Ahogyan ásom az élet alagútját beljebb,
keresem a közös pontokat,
a megértés zászlaját fennen hordozó
hasonló elvű harcosokat.
A csendes szó palástja alatt
megbúvó pusztítót keresem,
hogy letaposhassam kúszó fejét
ha megmar is, de megteszem.
Keresem a lotyogó szájakat,
a szavakon hitetlen csámcsogót,
az aknadobáló harácsokat
s aggatok magamra hangfogót.
Amíg ásom a hosszat
a gondolat fejemben ücsörög,
mitől van az, hogy a világ, Istenem
ellened ész nélkül dübörög...?
Mintha nem lennél elég éber,
vagy nem lenne elég világos
tudásuk rólad Uram, de náluk
még a semmi hazug és szilánkos.
.Mintha nem lenne rajtunk elég
idegen ajkú keserves átok,
a divatvallások tömegébe
behódolókat aggódva szánok.
István a sírban is megfordul:
ő nem ezt hagyta nekünk hátra,
egy igaz ügyért, egy Istennel,
csak egy szellemi erő járja!
A Himnusz ellen is vétkezik
ki Istent meggyalázza.

Árny ha hiányzik

együtt

érkezett velem a fénybe 

kis szürke megfoghatatlan
hozzám ragadt és közelsége 

mégis leírhatatlan
élveztem kócos gyermekként
huncut ficánkolását
csodálom még ma is
keze kalimpálását
és mindig rá akartam lépni
de tovább futott
olykor hátulról kísért
minden mozdulatot
ha falhoz dőltem rám tapadt
ne sértse vállamat a fal
ha elestem alám suhant
ne vágjon arcomba a gally
belőlem nőtt a földre
egyek vagyunk
nélkülem nincs
s ha nincs én sem vagyok
nézem az ég komor tavát
s várom a fény kis csónakját...
legyenek szép vidám napok
ne higgyem azt, hogy elhagyott...

Kicsi zászlóm

Lusta vizes álmos nyár van
sárba lépő hideg évszak
kaptam egy kis ajándékot
csak magamért csak magamnak
dédelgetem dicsekedem
mintha lenne szemem fénye
kicsi esély-zászlóm zöldje
reménységgel szegve széle
fehér kis rojt rajta a dísz
s jön utánam pocsolya víz
kicsi zászlóm esős nyárban
vajon hová visz a lábam?

Esik

A percek ritkásan csordogálnak,
utat adva a csalódásnak,
s a várakozás asztalára
unalmat pereg az eső zaja.
Majd szalad a víz boldogan
az ereszből, ő nem láthatja
a föld bizony már szomjtalan,
- csak én vagyok száraz,
és a vágyak -
az aszott kérgű akácfának
futhat a víz, süthet a nap,
csak korhad majd tovább szárad,
míg az idő bedarálja,
humusszá őrli,
egy új,  fiatal sarj csemetefának,
a percek monoton csordogálnak...

Mert nem jut más...

Mert nem jut más, hát képzelem,
hogy itt vagy mindig énvelem,
miközben csak csended vagyok
te pedig épp utad rovod.
S én képzelem, csahol az eb,
eléd siet, hízelg neked,
siess hamar vár kedvesed,
és rásimítod tenyered.
Víg a kilincs, örül a zár,
kisszobában friss illat száll,
fehér abrosz, két teríték,
gyertyáról fut gyöngy-veríték.
És te mesélsz, véget-hosszat,
szavad engem széppé mosdat,
csak hallgatom, csak élvezem,
karodba omló életem.

Egyszer lejár a bérlet

Mennyi bűnt halmoztunk fel, Uram,
hogy még mindig jön az égi áldás
mosod a szennyest, a piszkokat,
gyűjti a föld, mint pénzt a mágnás.
Bújunk nadrágba, pulóverbe,
a gumicsizma is előkerül,
csak kezünket nem tesszük össze,
hogy rajtunk Te, könyörülj.
Én tudom változnunk kéne,
és szerényebb napokat élni,
mikor a harag íjként nem feszül,
s ha égni kell inkább jó ügyért égni,
mint egymáson taposva
mászni a kitervelt létrán feljebb,
köpve a szót, a szitkokat,
és ásni magunknak alá egy poklot,
ragacsos, fortyogó, szurkos vermet.
Elpocsékolt energia, eltékozolt hiába-élet,
nem erre lettünk elindítva
és egyszer bizony lejár a bérlet.
Majd akkor lesz sírás-rívás
fogcsikorgatások között,
mikor a kulccsal a kezedben, Uram,
megérkezik a kiköltözött,
és lehet majd rajta vasalt öltöny,
cifra, dolláros szatén ruha,
ha azt mondod majd neki:
-Ide te nem...nem voltál Ember,
ide te nem léphetsz soha...

Vallomás

Magamról már annyit hazudtam,
hogy egyedül vagyok...
Nem, nem, nem igaz ez.
Vigyáznak rám!
Az ember itt lent,
és föntről is kettő,
az anyámból, apámból lett,
utamat seprő őrangyalok,
vallottam, hidd,
most nem hazudok.