Az éj, ha megcsal is, mert
álmunkból ellop egy szeletet,
már a vízen úsztatja felénk fáklyával, ladikkal,
a zenétől andalgó Szentiván-éji jeleket.
A hitet, a szerelmet, s hogy érdemes érte
derékig szélben várni, mert mindig van valaki,
magában cipeli pislákló mécsedet, s vallja,
a fényért megéri sorban állni.
A felkavart vízből felbukkan egy új korra írt,
régi legenda,
s hagyjuk magunkat megbabonázni.
A varázslat lélegző tárgyai vagyunk,
s mi visszük tovább ezredek óta,
akarva-akaratlanul,
magasba nézve, égre dalolva,
a hídon át, vagy úszva a partra.
Őrséget állunk a fénynek, és
várunk egy új diadalt.
Igen, itt a remény, és benne
élő karokkal ölel a beteljesülés.
Hisz láttuk a fényt, hogy úszott felénk.
Kedves Éva!
VálaszTörlésVarázslatok éjszakája,
fény-játék!
Jó vers,olvasói ajándék.
Kedves István! Ajándék volt látni, ahogy a fény úszott az emberek felé. Sokan vártuk, sokan figyeltük, és hallgattuk a fényhozók szép énekét.
VálaszTörlésKöszönöm: Éva