Ha nem lennél olyan fáradt...

Aggódom miattad. Mióta figyellek, néha elkomorodsz, ha esti sétádról megérkezel. Marcangolod magad, mégpedig azzal, hogy úgy érzed, nem vigyázol eléggé a kertedre.
Az tény, igen sok látogatód van, és az is tény, hogy egyik-másik néha fűre lép. Pedig már a bejáratnál ott virít a tábla, melyre felvésted: Fűre lépni tilos!
Másik fajta nézelődőd is akad, aki az előzőn is túltesz, és mindig hagy maga után némi szemetet.
Vannak olyanok is, akik üres kézzel jönnek, és megrakodva távoznak. Fogynak, kopnak az értékeid.
De mitől nem veszed észre, azt ami kézzelfogható?
Ennek ellensúlyozására szerencsére, azért vannak, akik parkosítanak is nálad. 
Örömmel hozzák, és vetik el a legkedvesebb, legféltetettebb kincsként őrzött magvaikat azt remélve, majd a kertedben szépen kifejlődnek.
Bíznak a hozzáértésedben. Csak ne fáradnál el olyan hamar.
Eszembe jut anyád kertje a sok muskátlival. Minden nap lecsipegette a hervadt szirmokat, hogy új virágokat bontsanak a tövek.
Most meg árvák a növények, kiszáradt a föld, kevés már az aki őrzi a megszedett magvakat.
Szomorúan nézed a más kertjét is. Csupa glanc, csupa mű. Még a fű sem igazi már. Ha így meg tovább, nem marad a kertekben csak az úri szemeknek való fényes növényzet, pedig a kaktusz is szép, ha virágot bont, és még igénytelen is.
Ma jelentette a portás, fogynak a látogatóid. Hiába nyitottál ki minden kaput, ha a vendégeid csak tétován néznek merre indulhatnának. Figyelmeztetlek, egy táblát rakj ki a főbejárathoz! Írd rá nagy betűkkel:  Mindig egyenesen...