Ha olvasó lennél...

Gyermekfejjel pszichológusnak készültél, és talán csak azért nem lettél az, mert messze volt az iskola. Sajnálattal vetted tudomásul, az iskolák mindig be vannak betonozva, az iskolák nem mobilok.
Ezt már akkor is tudtad, amikor nagyapád azt mondta köss szalonnát az iskola sarkára, hátha elhúzzák a kutyák. Szegény öregem, honnan tudta volna, hogy az iskoláknak mély alapja van, mikor az ő kicsi házuk, csak sárból, és vályogból épült.
Tudod mennyi mindent bebetonozunk magunkba is? Ennek bár nem mindig van alapja, de később mégis nagyon nehezen tudunk kivetni magunkból.
Tehát nem lettél pszichológus, és hogy mégis kielégítsd ebbéli kíváncsiságod, azon kaptad magad, hogy verseket olvasol.
Nem szavalsz, ahhoz nem értesz. Te, csak amolyan mezei olvasó vagy, hiszen ott kezdted a betűvetést is.
Olvasod, megforgatod magadban, és érzed a verset, benne az íróját. Belemerülsz, mint búvár a mély vízbe, és a csodáktól amik körülvesznek nehezen szabadulsz.
Tudod milyen a szenvedés, milyen a boldogság, a féltékenység, a hiány, a szerelem. Szerelmes vagy te is, az írásba. Kihez akar szólni az író? Kitől vár megértést? Ilyen gondolataid vannak, és magad is kipróbáltad már: írni valóban csodás dolog. Úgy rá lehet szokni, mint a cigire, csak nem olyan káros. Szenvedélyes vagy, szinte szétvet a sok érzés, ám úgy döntöttél elsősorban megmaradsz olvasónak.
Milyen könnyű együtt érezni, csak megérteni és magadra adoptálni a szavakat, mint gondos körültekintéssel kielemezni, netán értelmező, és idegenszavak szótárral hónod alatt vándorolni a versek csodás birodalmában.
Mint olvasó, az egyszerű szövegeket kedveled, de ha kritikus lennél, bezzeg biztosan más szemmel néznél. Keresnéd a cirádát, a magasztos, fennkölt - néha értelmetlen - szavakkal ékesített költeményeket, és elneveznéd őket, nívósnak.
Te azonban, a mezei olvasó, csak pszichológus akartál lenni, és még mindig a lélekkel szeretsz foglalkozni. Ezért most, ne haragudj, de meg kell írnom, emiatt biztosan részrehajló lennél, így nem is lehetsz kritikus.