Ha keresed a reményt...

Összedőlt a világ. Legalábbis, te így érzed, pedig csak benned dőlt össze valami.
Nézz szét, körülötted ugyanúgy virulnak a kertek, sőt még jobban, szebben, mióta állandó rajtuk az égi áldás.
Talán virágnak, vagy fának kellett volna születned, és akkor a csapások ellenére is mernél új hajtást hozni.
Lelkedben tűz van, az arcod is lángszínű. Egyszóval, leégtél.
Így, leginkább megkopasztott, sebzett kutyához hasonlítasz, akit hűsége ellenére is kivert a gazda. Sebeidet nyalogatod, és már azon töröd a fejed, hogyan tudnád magad visszaédesgetni kegyeibe.
Mindig van remény, hallottad már innen-onnan, csak az a kérdés hol lakik? Vágyakozó szemmel nézel az emberekre, hátha valaki tudja, vagy sejti.
Ha megmondanák, elszántan vágnál neki az útnak megkeresni még sánta lábbal is.
Azt is hallottad már, hogy elszállt a remény. Ha repülni is tud, akkor meg bottal ütheted a nyomát, mert te bizony annyira nehéz lettél a fájdalomtól, hogy képtelen lennél repülni.
Hacsak nem pernye formájában, ha ráugranál arra tűzre.
Marad hát a szárazföldi bolyongás, és a széllel szembeni élet, ami mindig a más malmát hajtja előre.
Miért is nem tudtál másnak születni? Könnyelmű vagy, most akkor a te malmod is mindent járna.
Különös, hogy mindig rossz oldalon állsz. Inkább születtél volna, fának...