Ha meghajlítanál is...kiáltok

Mintha már ősidők óta rágnál.
Ettél... és lettem, mint
elhasznált rongyos pergamen.
Hazudsz, és sajnállak téged te,
bohócpofájú-röhögő,
hízelgő arcú idegen.
Nekem, ha vagy is, csak kénkőbe taposott,
anyagtalan, és
üres, semmi-féreg...
rád hull majd vissza
ellenem szánt gaz ténykedésed.
Csak gyötörsz, s hiába hajlítnál hátra,
nem leszek sarló alakú,
kény-kedved élő bábja.
Tudd, rugalmas anyag vagyok,
nem fa, és nem acél,
lét-pengém nem törik el,
ha rám harapsz, vagy
rozsdaként marsz belém.
Visszahajlok és fénylek,
az ég felé fordulok,
összetett kézzel én, megváltást koldulok és
- megvetlek téged!
Éhedtől örvénylik szemed,
mintha én lennék,
az eleven hús,
zsenge-íz örök étked.
Nem leszek asszonyod,
sem lábadat patkoló szolga,
sem fegyverhordozód,
csak vakard rútra
tetves, szőrös tested,
mit sebesre rágott a bolha.

Én mindig felfelé kiáltok!
Én Ároni-áldást hordozok!

Csúf-szemed vak lett az alvatlanságtól...
Nekem, vérrel festett jel van az ajtófélfámon!