Emlékeid üvegén át nézed a múltat, és visszaköszönnek onnan a legszebb érzések. A fiatal, még zsenge hajtású tavaszok, amiket soha nem fog benőni a gaz.
Az a gaz, ami aztán a későbbi életedben nagy szerepet kapott.
Illatosak voltak a tavaszok. Talán a fiatal szerelmesektől a megtelt parkokban, talán a mézízű csókoktól volt akácillat.
Úgy döngicséltek a motorok az utcában, mint a darazsak a méhkirálynő körül.
Termett a finom kristályos méz, és észre sem vetted, de leragasztotta a szemed. Úgy jártál, keltél, mint a vak tyúk. Mivel a finom hártya eltakarta a valóságot, hát beleestél a csapdába, amitől aztán később kisebesedett hullámzó életed.
Hol fent, hol lent futottak az ösvények. Két véglet között vergődtél, mint kopott szárnyú pillangó. Álmaid rád csapták az ajtót, lehullott rólad a szépség.
Ott álltál kifosztva, amikor utolsó lehetőségként, csodával határos módon, nem a hímpor nőtt vissza szárnyaidra, hanem tollakat kaptál.
Nem is igazán értették meg hirtelen a változásodat az ismerőseid. Messziről csodabogárnak tartottak, közelről már felismertek, még meg is csodáltak.
Nem is vetted észre, hogy ujjal mutogatnának rád, még talán szeretnek is egy kicsit, és ebben megnyugszol, mert eljöhet még az idő, amikor büszkén fogják mesélni az unokáknak, itt élt egy fekete pillangó, aki tollakat kapott a sorstól hímpor helyett.
JÓZSEF ATTILA: (CSAK AZ OLVASSA...) Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz. 1937. máj. - jún.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése