Ha nem vendéged az álom...

Milyen kár, mondod magadban, hogy mindig meg kell állnod, mert bár lelked még virít éjszaka is, a tested megálljt parancsol, pihenésre vágyik.
Amit persze csak részben kap meg, de ez nem zavarja őt. A stoptáblát eléd tartja, és neked engedelmeskedned kell. Megszoktad az engedelmességet.
Kicsit szomorúan gondolsz vissza, amikor még vártak az álomfolyosó elején, amikor még volt ki átvezet rajta, és odaadóan elringat.
Mióta egyedül botorkálsz át a sötéten, már az álmok sem látogatnak meg olyan gyakran, csak be-benéznek, és riadtan távoznak, mintha ott sem lettek volna.
Emiatt nem is szereted a kikötőt, inkább hajóznál éjszaka is, mert úgy érzed még messze a csodát rejtegető sziget ahová elindultál. Talán ott várnak rád azok az álmok, amik elmaradtak mellőled.
Amikor vízre tettek, nem gondoltál arra, hogy valamikor eljön ez az idő. Akkor még szeretted az éjszakákat. Ma, már szeretnél inkább végletek nélkül evezni, evezni egyedül, két ember helyett húzva az evezőt.
Hát csoda, hogy néha nem bírod?
Olyan vagy már, mint egy keljfeljancsi. Mindig talpra ugrasz, ha a hajnal a harmatos zuhany után megrázza haját, és megpöccenti a fejed finom nedves ujjával. Rögtön azon igyekszel, le ne maradj valamiről, és olyan érzésed van, mintha homlokon csókoltak volna.
Csipkerózsika jut eszedbe, csak neked nem jutott álom, hogy abból felébredve dörzsöld ki azt a szemedből. Csak néhány száraz könnycsepp ami szempillád alá menekült, és máris sürgetést érzel, de a herceget nem találod, aki ezt tette veled.
Talán visszaváltozott békává, vagy bújócskát játszik veled, mert tudja, szeretsz játszani.
Szépen, tisztán, óvatosan. Így lépdelsz előre, lehetőleg nem eltaposva a békákat, hátha egyszer az egyik megszólít,
A csónak meg már mocorog a vízen, az evezőt szorosan markolod, és húzod magad. Húzod rendületlenül.