A változatlanok

A
ház
ugyanaz
csak én idősödök
a kertben víg homok
az udvaron faárnyék hasal
csendillat terjeng az ágak között
mellbe hasít a gondolat
nagyokat üt belül a szív
kihajt a kérges öntudat
föld-anyám karjába  hív
erőm repül akár a hang
jaj-hátról  ível magasra
 beszédes tanúm ott fent
kis falum lélekharangja
mi egyszer majd nekem köszön