Holnap előtt

Talán még érdekel,
talán már unod, hogy folyton
magammal foglalkozom.
Hogy mennyire nem vagyok kész az éjre,
az álmok-szőtte szemfedélre.
Nem takar be senki sem.
A borzas hold csak mosolyog,
ablakom tárt akár a lelkem,
kiköveteltem, vagy kiérdemeltem,
nem tudom már,
nem tartom számon.
Ülök a vén, lompos ágyon,
s faggatom magam.
Hasztalan számolok birkát,
s szedek altatót, modern mákonyt,
néma ajakkal bent,
magamra mérget kiabálok.
Dühös a csend,
mert a percek,
kattogva menetelnek,
céltalan járnak a falon, s
felkelek.
Ebből nem lesz ma éjjel nyugalom.
Számban a füst kesernyéje, ez
olvad fel lassan a vérben,
s már semmi nem számít,
minden szippantás munkára csábít.
Nem megyek vissza az ágyig.
Pedig a testem várna,
egy pihentető feloldozásra,
ráhagyom, várja.
Csak bírja holnap estelig.