Ez is tartozásom...

Ahogy lapoztam egyre beljebb-beljebb,
emlékimben leltem pár bála terhet,
kemény szót, savas beszélgetéseket,
hűvösen darált ítélkezéseket,
ó, tudtam én, hogy akkor nem te szóltál,
csak a kígyó kétágas nyelve szólt rám,
nem vetted észre őt gondjaid alatt,
megmarta vakbuzgó szorgos sarkadat,
ilyen a beste mocsár-nyálkás mászó,
felkavaró és mindent szétziláló,
ott csúszkál folyton a talpaid körül,
forgó szemeivel alkalmat köpül,
kik árnyékukat korán hajnal húzzák,
szorosra csatolják a munka szíját,
bőrüknek a lágyán észre sem veszik,
egy-két helyen hámjuk kisebesedik,
ami elmúlt az legyen eltemetve,
akár a fonnyadt keblű szerda este,
sopánkodástól a kamránk nem telik,
annyi jó érjen...mint vén rostán a lik!