Tartozom a szóval

Számon kértél. Számot vetek.
Csak magammal alkuszom,
ezzel telik éjem, és hajnalom is már,
mikor a szódat soronként számolom.

Elriasztottál, cseppet sem szelíden.
Elriasztottál, húgodat,
s csak nézem a baljós, keserves kéket,
de kívánom leld benne nyugtodat.

Közben a világom rajzolom, meg írom,
s te azt hiszed tán, unatkozom.
Pedig csak magamból könnyezem a sorsot,
mi belémhalt keserves utamon.

Nem vágytam álszent, magasztos szavakra,
özvegységem súlyát cipelem,
nem fordulok többé senkihez panaszra.
Semmi kis létem viselem.

Megtanultam már a megvetés ízét,
a keserű, sárga epesárt,
kegyetlen, irigy szempillantások
között is..., feledni akarom Szodomát.

Hát bűnös lennék, mert én maradtam élve?
Istent okold, ne engemet,
ki a méregtől perzselt hátamra nézve,
lét-képtelenemből kiemelt.

S indított utamra magányban,
félve, hogy elveszek, hogy meghalok,
adott egy esélyt az elhordott múltért,
és vagyok a mának, még itt vagyok.

Sajnálod tán a versek kínját,
hogy találok némi örömöt,
szavakba bújva, befelé nézve,
falaim csendje között?

Visszanézésem már nem riaszt.
A gond-zsákok könnyű pelyhek,
egyedül másabb. Tudd!
Magam cipeltem mindig a terhet.

Megszoktam én, de ki vádol engem,
ki dob rám követ, és forráz nyakon?
Vedd csak egy hetem, vagy egyetlen
árva, árokból szálló szürke napom.

Akkor a pálcát, én adom kezedbe
szaggasd szét vele testemet.
Én, áldozok annak, ki széthajigálta
nekem szánt, gyenge létemet.

(elmondtam, és most könnyezzek)