árnyjáték

most csak a lelkek érnek egybe
én itt te ott a nekem idegenbe'
sem kép sem hang sem moccanás
asztalnál tollra koppanás
egyedül csenddé olvadok
szinte csak sejtem hol vagyok
világló gyertya fényjelek
árnyékot meglebbentenek
remeg a sötét sziluett
fény-árnyék táncos piruett
seregnyi angyal érkezik
helyüket nálam élvezik
szememre álmot festenek
ágyamba mellém fekszenek

Szomorú vasárnap

Szegény kis csonka vasárnapom,
úgy meghúzódtál,
akár a hajléktalanok,
csak benned üresen maradtak 
azok a padok.
Ünnepiséged elveszett 
a hétköznap gennyezett sebei között.
Vagy csak a varázsod az mi elköltözött?
Mit találok benned már nem olyan szép,
elnyelte azt a nagyanyám kori rég,
a múlt.
Szomorú ég alól harang kondult
és bennem a csend is elkomorult,
mert nem hallják meg az emberek.
Szegény kis vasárnapom,
beteg vagy látom,
nagyon beteg...

Kórkép ambulánsan

Sejtről sejtre vizsgálom magam,
befelé nézek,
egy vérvétel, egy labor,
és a kiértékelt röntgenképek
rendelkezésemre állnak.
Nem is rosszak az eredmények,
nyoma sincs még véralvadásnak.
Itt-ott vannak kétségbeejtő pontok,
mint a múlttalan származás, és a
jellegzetesre kinőtt csontok,
nem rajzoltam fel még családfámat,
szerintem oktalan számadás.
A hyper-érzékenység,
szuper-aktívítás,
igazán szeretve léleksimogatás,
élni nem csalással,
és senkit nem átkozok,
ezek a rám testált idült állapotok.
Még sem cserélnék senki mással.
Ha látogatni támad kedved,
számolj agyi-ér pattanással és
ne zavarj sértő kopogtatással.
Mi volt, békében elszenvedtem,
talpra állt bennem a belső csendem,
menj el az ajtómból,
s ne dobáld többé záptojással.
Üzenem ezt...bentről...
megfontolással.

A tavaszhoz

nyárderéknak pompázatos szíját
leoldod, ha napsugár kacsint rád,
kibontod a tarka mezőt, rétet,
madaraknak tartasz vendégséget,
fák lombjába szél fiúkat rejtesz,
ágaikra friss rügyeket kergetsz,
lányok arca piros rózsát terem,
fiú szeme izzasztó nagy verem,
belesni a vágyódásom mégis,
nem bánom, ha rám szakad az ég is...

Az egyed fejlődésének ütemei

Világra jövetele után az első két csalódás a szülőágyon érte. Egyrészt, mert éppen ellenkező nemű egyedet vártak, másrészt ott bent meleg volt, itt meg fázott. Ezért örömmel elfogadta azt a  pelenkát, amiben valakinek odatartották.
A valaki nagyon kedves volt, és minden igyekezetével pótolni kezdte a bent hagyott hiányosságokat.
Aztán ezek a hiányérzetek fokozatosan el is múltak, már nem is  vágyott többé vissza, és látta, hogy ez jó...
Minden figyelme a keze felé fordult. Napokat el tudott játszani vele, mintha tükröt nézegetett volna. Kinyitotta, becsukta, megszámlálta ujjait, mintha ellenőrizné alkalmasságát valamire, amiről akkor még mit sem sejtett.
Megtanult mosolyogni is, meg sírni is. Tudta, hogy ezek nagyon fontos dolgok lesznek az életében. Kitapasztalta az anya mozgását, illatát, ízét, és úgy döntött, ha el is vágták a köldökzsinórt, ő bizony ragaszkodni fog hozzá amíg csak lehet.
Olyan hidat épített ki, ami láthatatlan volt ugyan, de csak a külső betekintőknek. Néha ugyan aggódva tapasztalta, hogy mintha nem működnének a kibocsátott hullámok, de ilyenkor elővette a csecsemőkorban oly hatékony mosoly-sírás kombinációból álló pedagógiai módszerét, és látta, hogy ez jó...
Az anya ezt különböző szavakkal meg is erősítette benne, miszerint:-  máris, rohanok, drágaságom, egyetlenem, stb. - és látta az egyed, hogy ez jó...
Tovább nevelte tehát a környezetét, és élvezte a világ körülötte való forgását, egészen addig amíg át nem vette ezt a szerepet a diszkógömb.
Ekkor már csak a köldökzsinór kimenő frekvenciáját használta leginkább. Hivatkozott mindenféle okokra, hogy már felnőtt, meg ilyenek, de, hogy megnyugtassa a szüleit, főleg az anyát, ragaszkodását hagyta megvásárolni.
Örömmel fogadott el zsebpénzt, és egyéb ajándékokat, csak ne nézzék már dedósnak. Sok időt fordított önmaga épülésére, fejlődésére. Még iskolába is járt, hogy szellemi fejlődését is a köz javán át, a maga fenntartására fordítsa.
Ebben nagy segítségére voltak a barátnak nevezett más családhoz tartozó egyedek is, akik ide-oda vezetgették, mondván, ismerd hazádat.
Az évek hamar repültek, és a köldökzsinór már kezdett terhes lenni az anya számára. Nehezebben mozgott, és ha rosszul fordult éjszaka mindig beleakadt  a keze.
Az egyed ilyenkor azt hitte ez a véletlen nem annak szól, hogy ideje lenne leválni, és benne ellenkező érzést vált ki. Ragaszkodása jeléül már nem használhatta volna a titkos csatornát, de a kényszer rávitte, ami másokat ellenérzéssel töltött el.
Gyakran kellett magyarázkodnia emiatt, miszerint ez csak látszat. Igazság szerint, szeretne már egy saját egyedet létrehozni, csak nem találja az ollót, amivel ezt az állapotot megszüntethetné.
Így a köldökzsinór hossza végtelennek látszik, és sajnos erről sokan gondoskodnak rajta függetlenül,...és látja az egyed, hogy ez nem jó...

Kevert hangok

A sártól lettünk szürke bábok
Unalmas emberarcú testek
Eső előtt eső után már
Nem lehetünk elégedettek
Nem volnánk mi dologra restek
Ha a helyzet meg tudna nyílni
Kopogunk bezárt kapuk előtt
Éhen nem bírunk ráfeszülni
Így kesergőt sír a hangszerünk
Szerenád helyett meg verselünk
Esztendő jön esztendőn megyünk
Használt papírból sátrat verünk
Vonónk a toll s a papír hegyen
Kezünkből vérrel hegedülünk
Körfolyosón szállnak a hangok
Töprengés hátán lemerülünk
Egy nap az újság sátrat tartván
Valami lében menekülünk
Ülünk bűzös csatorna partján
És keringő kottát fütyülünk
Spirálban folynak le az igék
Leszünk rigmusos lét-üledék

Lélekharang

Fáradt, réz-köpeny burok alól,
hangod aranya szívekbe markoló,
magába fogad a szendergő lég,
mert imára zeng a hívogató.

Szavadra gyűlnek az emberek
Te feszengsz, de dalolsz lelkesen,
Árad a halk, szent muzsikaszó,
s én lecsukott szemmel dédelgetem.

Csendes béke, ének és áhítat,
kopott ruhájú délceg harang,
kísérd az égbe a lelkeket, s a

fekete ruhás fájdalmas szíveket,
hangodból szálló reménység ízével,
segítsd át minden félelmeken.

Tanács

Kicsorbult valahol a kés
a nagy igyekvések között,
a fenőkő elveszett,
s a bosszúság lekörözött.
Megkezdett, régi torta,
körbe üli a család,
roncsolt életszeletek,
középen farács,
s rajta a 
krémtelen, máztalan kalács.
Tán édes még néhány részlet,
még ízes a krém, s mellé a tanács,
-egyél fiam!
Ha nem kéred...
elveszi előled más.

Mire képes a férfi, avagy a nagy Ő

Ő, a férfi, mivel már a kezdetekben sem tudott kellően lépést tartani a nővel, gyakran maradt egyedül. Gondoljunk itt arra a paradicsomi állapotra, amikor Éva a betevő alma után járt.  Ádám, bizonnyal valami szórakoztató dolgot művelt. Valószínűleg mozizott az Édenben. Mivel ez nem elégítette ki kellően, hiszen egy csatorna állt rendelkezésére, elérkezett a változás ideje.
Hosszú-hosszú, és viszontagságokkal tele idő múlt el, amíg annyira kreatív lett az emberiség, főleg az Ő bizonyos csoportja, akik talán saját életük megkönnyítésére, de feltalálták a televíziót.
Mai szemmel nézve egyszerű, fekete-fehér képekkel. Ez még élvezte is a Ő, hiszen a sok színes ruci, meg virágvágyást már unta.
Nagy szeretettel bámulta találmányát, és buzgón váltogatta a két csatorna nyújtotta, heti hat napos, főként esti műsorok repertoárját.
Miután rájött, hogy az nem járja, hogy amíg Ő, feláll, átkapcsol, és siet vissza a fotelbe a kép megy tovább, hát kis csengőt tartott az asztalon, és valahányszor csatornaváltásra került a sor, különböző indokokkal becsengette élete párját, és ha mát ott van, kapcsolja már be a másik adót.
Aztán az asszony is gondolkodni kezdett, amit a Ő, nem nagyon kedvelt benne, de kezdte megtagadni a szolgáltatást.

 Ő, tehát, kénytelen volt leszármazottat létrehozni, aki majd idővel képes lesz erre a feladatra.
Így is történt, és kellő betanulási idő után, már a gyermek volt a csatornafelelős. Nem is lett volna baj, csak az utód elkezdett nőni, majd ki-kimaradt a közös programból.
Ő, gondolkodni kezdett, hogy kellene valami szerkezet, mert azokban nem csalódik az ember. Így készült el a távirányító, amit természetesen Ő, talált fel. Ekkorra már többfunkciós lett a TV. Egyszerre szórakoztatott, és volt viták kiváltójává is, mivel nagyobb teret kínált ugyan a család kitekintésére a nagyvilágba, mégis a sportcsatorna vitte el a babért.
Megjegyzem, a nő már akkor kezdett számítógéppé válni. Ő, egyre kevesebbet látta, akkor is fehéren többnyire, és ezután már a színes TV-re esküdött.
Nem volt már szükség sem anyura, sem gyerekre, Ő is, teljesen önállóan tudta kezelni a TV-t.
Telt, múlt az idő, és a Ő, a tudásának köszönhetően, amit a TV-ből nyert ugye, rájött, hogy nagyobb képernyőt is lehetne varázsolni, ami már majdnem a valóság, sőt, a képet akár meg is lehet állítani.
Ez annyira lefoglalta Őt, hogy közben nem igazán volt ideje részt venni a családi eseményekben, közös ebédekben.
A gyerek leballagott oviból, isiből és már meg is nősült talán.
Nagyszerű találmánya felülmúlhatatlannak minősült, de még sem nyugodott  mindaddig, amíg ki nem fejlesztette a visszacsévélhető  TV-t, amikor később is megnézheti valamely adást.
Ez lett álmai netovábbja.  Így nem maradt le semmiről.
A család nagyon kezdett aggódni miatta, mert mintha képzavar állt volna be nála, és Ő, úgy néz ki már nem tudja mi a kép, mi a múlt, mi a valóság.
Ő, ebből mit sem konstatált, Ő, tette a dolgát. Nézett.  Egyszer aztán végzetes dolog történt. Hirtelen, talán előre megfontolt szándéktól vezérelve, vagy a véletlen folytán, de áramszünet lett.
Ő, értetlenül nézett, felállt, és elindult a nappali felé. Kinyitotta az ajtót, benézett, majd a szívéhez kapott.
Előbb csak tátogott, izzadt, látszott rajta keresi a szavakat, majd kicsit rekedten reszelte ki a torkából a kérdést.
- Gizi...,kik ezek az idegenek?

fals

Micsoda piac! Színes a tárlat,
egekig nyúló árukínálat,
düledező stand, s a mézes-mázas
kofa csörget egy maradék százast.
Ingadozik hátul néhány részeg,
hajléktalanba rúgni a lényeg,
neki még van otthon kihűlt helye,
míg ki nem fordul a hossztengelye,
 Pláza kell ide, fény, utca-pompa,
csavargók raja nő, mint a gomba
teremnek fasorba, s csak hirtelen
zsebekben turkálnak, de hittelen,
mint a csótány fény elől oszlanak,
biliárd asztalnál pénzt kotlanak.
Koravén barbi hasában pirszing,
nem érték szemében fehér gyolcsing.
gumiarc mögül új férjet tesztel,
andalog ruganyos gumitesttel.
Jövőkép ám ez, mutatós példa
anyák helyett van szilikon céda
apák helyett balhézó gengszterek
hálószobák lettek a vén terek.
jégesőt sírnak ránk az Istenek.

Quo vadis?

Utánad. Te iránytűm vagy tengeremen.
Kapitány is, matrózod én, jelentkezem.
Szemed nézem, a kék tavat, hajad alatt
a keresztül-át futó mély vonalakat.
Kezed nézem, a szegek helyét, a lukat
mi vertük beléd, mi sötét szaporulat.
A lábad nézem, az olajjal mosottat
és terítünk eléd, szennyest és mocskokat.
Nem értem, hogy nem adod halálra sorsunk,
tőled mi emberek csak elbitoroltunk.
Palástod színe szemünkben megfakulva,
pénzen veszünk majd üdvöt, zsebünkbe nyúlva.

Vissza a világba

Elvonultam.
Gondoltam élek, mint remete zárdában,
hogy nem zörget rám majd senkise',
hogy leszek,
magam épített bárkámban,
s mit viszek magammal, az én koszos pecsétem.
De rám lelt a világ,
s már nincs előle bújni sem okom,
sem újabb menedékem.
Karon fogott, mintha barátok lennénk
akárcsak régen,
bennem nincs harag, kiseprem róla
minden fáj-emlékem.
Felkavart bennem valami ifjúi hevet
a lelkem mélyén,
ő keresett meg, és ha hív hát megyek,
a betűim kéjén.
Igazságot kér? Igaz leszek,
és kuncsorogni mézéért nem fogok,
csak azt adja vissza más is,
mit én adok.
Se több, se kevesebb ne legyen soha bérem,
már forr és sebesen kering vérem,
mert akarok tenni a süket csend ellen,
kit elnyomtak gazok, hadd legyen újra jellem.
Akarok életre hívni másokat,
lebontani a szemekre vasalt rácsokat,
felrázni halvérű, állóvíz sorsokat,
szóra bírni a berekedt, megnémult torkokat.
Ha csak egy embert emelek rangjára,
s visszahozom az élet partjára,
már akkor nem hiába éltem,
s a világerdőben okkal hagytam ott
magamnak ácsolt, bús menedékem.

Hálám ősz derekán

Őszies fényben írt vallomás,
tán ima,
de tartozom ennyivel az Égnek,
hogy nem vitt el az ár,
s most ősz derekán,
még szőhetek lepedőt,
fehér fonálból újat, szépet.
A régi, kopott és elfeslett,
vegyes anyagú, szövése ritka,
görcsökből, bogokból rajta a minta,
derék alá már nem való.
Mosás után sem vitte a vasaló,
túl keményre szárította az élet.
Ládám mélyére elrakom, jó lesz majd
múltamra szemfedélnek.

Ez is tartozásom...

Ahogy lapoztam egyre beljebb-beljebb,
emlékimben leltem pár bála terhet,
kemény szót, savas beszélgetéseket,
hűvösen darált ítélkezéseket,
ó, tudtam én, hogy akkor nem te szóltál,
csak a kígyó kétágas nyelve szólt rám,
nem vetted észre őt gondjaid alatt,
megmarta vakbuzgó szorgos sarkadat,
ilyen a beste mocsár-nyálkás mászó,
felkavaró és mindent szétziláló,
ott csúszkál folyton a talpaid körül,
forgó szemeivel alkalmat köpül,
kik árnyékukat korán hajnal húzzák,
szorosra csatolják a munka szíját,
bőrüknek a lágyán észre sem veszik,
egy-két helyen hámjuk kisebesedik,
ami elmúlt az legyen eltemetve,
akár a fonnyadt keblű szerda este,
sopánkodástól a kamránk nem telik,
annyi jó érjen...mint vén rostán a lik!

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Hagyd rám, ha nem hiszed is

Az angyalok előttünk járnak...?
Kinevetsz?
Közhelyesnek tartod,
mert nem hiszed azt a másik partot.
"Micsoda buta tyúk...
tán hiszed, hogy ott
az alagút végén tartja a fényt?"
Ha hiszem is, hihetem, tudom.
Igen, előremegy majd,
elém, a védelmezett, óvatlan,
botlólábú elé, és vár...
Vár rám az alagút sötétje mögött,
míg én is, angyallá öltözök.

Tartozom a szóval

Számon kértél. Számot vetek.
Csak magammal alkuszom,
ezzel telik éjem, és hajnalom is már,
mikor a szódat soronként számolom.

Elriasztottál, cseppet sem szelíden.
Elriasztottál, húgodat,
s csak nézem a baljós, keserves kéket,
de kívánom leld benne nyugtodat.

Közben a világom rajzolom, meg írom,
s te azt hiszed tán, unatkozom.
Pedig csak magamból könnyezem a sorsot,
mi belémhalt keserves utamon.

Nem vágytam álszent, magasztos szavakra,
özvegységem súlyát cipelem,
nem fordulok többé senkihez panaszra.
Semmi kis létem viselem.

Megtanultam már a megvetés ízét,
a keserű, sárga epesárt,
kegyetlen, irigy szempillantások
között is..., feledni akarom Szodomát.

Hát bűnös lennék, mert én maradtam élve?
Istent okold, ne engemet,
ki a méregtől perzselt hátamra nézve,
lét-képtelenemből kiemelt.

S indított utamra magányban,
félve, hogy elveszek, hogy meghalok,
adott egy esélyt az elhordott múltért,
és vagyok a mának, még itt vagyok.

Sajnálod tán a versek kínját,
hogy találok némi örömöt,
szavakba bújva, befelé nézve,
falaim csendje között?

Visszanézésem már nem riaszt.
A gond-zsákok könnyű pelyhek,
egyedül másabb. Tudd!
Magam cipeltem mindig a terhet.

Megszoktam én, de ki vádol engem,
ki dob rám követ, és forráz nyakon?
Vedd csak egy hetem, vagy egyetlen
árva, árokból szálló szürke napom.

Akkor a pálcát, én adom kezedbe
szaggasd szét vele testemet.
Én, áldozok annak, ki széthajigálta
nekem szánt, gyenge létemet.

(elmondtam, és most könnyezzek)

Esti ima

Adj egy csendes menedéket,
párnám csücskén lágy emléket,
szelíd meleg estet,
elfáradt bús gyermekednek,
vén hajából gondot űzni,
álomszövő kis manócskák
ne legyenek restek.

Zsivajgó nappalok
nyugodni térjenek,
hangszálak véknyai
csenddé feszüljenek.

Ágyamra ne üljön
lidérces látomás,
fülembe ne bújjon
félelmes suttogás.

Lágyan omló sötétségből
legyen éji sátram,
holnap reggel hófehéren
teríthessem vásznam.

Az anya fejlődése

Az anya a robot kort kinőve, átlépett a számítógépek világába. Olyannyira sikerült ez a modernizálás, hogy azonos feladatok ellátására kapott lehetőséget.
A gyermek kezében ott az egér, ami már nem is kell, hogy vezetékkel, köldökzsinórral kösse össze őket, egyszerűen csak kattingatni kell, és osztani a parancsokat.
Anya teljesít. A különböző parancsokat menti, majd a megfelelő időben előhalássza az adattárból, és elvégzi az utasítást. Ezt, ha lehet maradéktalanul tegye, mert a számítógépek világában ez így működik.
Az anya, emiatt mindenféle programmal el van látva. Már a kisgyermek kortól megkezdve és nagy igyekezettel teszi a dolgát.
Játékprogram, tisztító program, vírusirtó, zenelejátszó, és sorolhatnám a különböző betáplált adatokat, amelyek mind be vannak állítva a gyermek igényeihez mérten.
A keresőben folyton újabbnál újabb kérdések futnak be hozzá, ezekre biztonsággal ad választ, kortól nemtől függetlenül, ügyelve arra, hogy minél naprakészebb legyen.
Ezért frissíti adatbázisát, a gyermeki kor igényeinek megfelelően.
Halad a világ, így előfordul, hogy a már régen beprogramozott dolgokat a lomtárba dobja, de ki nem törli végleg, hiszen nem lehet tudni mikor lesz szükség rájuk.
Hogy az információáramlás ne szakadjon meg, bővítmények telepítésére is szükség van. A gyermek ugyanis nő, növekszik, ezzel párhuzamosan az elvárások egyre nagyobbak.
Választási lehetősége csak a megadott feladaton belül lehetséges, olyan, hogy parancsmegtagadás nem is jöhet számításba.
Ha mégis megtörténik, akkor ennek biztosan oka van, aminek következménye pár napos mellőzés.
Az anya felkészült ezekre a váratlan eseményekre is, mint az ilyen áramszünet, ilyenkor képernyője sötét, de a processzora működik.
Ilyenkor, hogy ne legyenek kapcsolatbeli problémák egy kis karbantartás után, mindig ugyanúgy teszi a dolgát tovább...

Első titok: Isten

Az emberiség megszületésével együtt alakultak a művészetek.
A művészetek, köztük az irodalom legkiemeltebb alakja pedig, maga Isten. Egy olyan óriási titok, akit meg szeretnénk fejteni, ezért foglalkozunk vele.
Mit is mondott Ady?

"Szabadgondolkozó vagyok s ha ki nem dobtak azóta, választmányi tagja a magyar szabadgondolkozóknak. De nem ismerek szebb szabadgondolkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást."

Létezése, vagy a kételkedők szerinti nem létezése, egyaránt gondolkodóba ejti az embert.
Nézzük a hívők oldaláról.
Isten egy hatalmas erő, akihez lehet szólni, lehet benne csalódni, lehet kérdőre vonni, de nevét nem lehet egyszerűen csak odavetni a papírra, mert súlya van.
Azzal, hogy leírjuk, máris megszólítjuk. Ha megszólítjuk, ő rögtön fülelni kezd, és várja mi történik.
Tapasztalásom szerint a művészek nagy többsége vallásos, és bátran vállalják is ez irányú beállítódásukat. Tehát nekik úgymond, joguk van Istenről, Istenhez írni, értekezni, nem bűn ábrázolni, és megformázni, mert jó szándékkal, belső késztetésből, hitből teszik.
A kételkedők, akik szerintem kevesebben vannak, talán jogtalanul emlegetik, hiszen, ha nem hiszik, kihez szólnak? Ők, kit kérnek számon? Kit ábrázolnak? Honnan az ismeretük, hogy milyen, ha nem létezik? Önmaguk cáfolatának esnek áldozatul.
Néha előfordult már velem, hogy nem igazán tudtam eldönteni, hogy valamelyik klasszikusunk hiszi, vagy nem.Eligazodást csupán az életrajzából nyertem.
Tehát ebből az aspektusbók kiindulva a kételkedő sem igazán kételkedő. Mondjuk ki bátran, Isten a művészetben is ott van.
Bizonyítja ezt a mai, korán sem problémamentes világban, az egyre jobban érvényesülő religio.
Az Istenkép megváltozásával, már nagyobb lehetőség nyílik kifejezni a hitet.
Ahány ember, annyiféle ábrázolás létezik, mert Isten bennünk van, csak mi kivetítjük, látható vagy érzékelhető formába öntjük saját belső képünket róla.
Sok fejlődésen ment át bennünk. Gondoljunk csak arra, milyen istenképet hoztunk magunkkal gyermekkorból?
Egy öreg, szakállas apó, akinek kezében van egy pálca. Szemöldöke szigorú, és ha bajt csinálunk, lecsap ránk.
Felnőve, és az Istennel való szoros foglalkozás, együtt gondolkodás közben az ember rájön, Isten nem ilyen.
Istennel lehet beszélgetni, alkudozni, netán még barátkozni is. Szükséges élményforrásunk, múzsánk is akár.
Hatalmas mennyiségű művészi alkotás semmisülne meg, ha nem létezne, hiszen bizton állítom, egyszer-egyszer mindenkit gondolkodóba ejtett.
Az irodalomból való távozása, vagy kirekesztése pedig, csak abban esetben fog bekövetkezni, ha valaki egyszer, cáfolhatatlan bizonyítékokkal alá tudja támasztani nem létezését.
Amíg ez meg nem történik, addig fontos szereplője marad, célzatos, tudatos megszólításokkal.

Pár-beszéd

Egeden szunyó fényjelek
engedd hogy megöleljek
szepegőn málló fellegek
felelj világ én kérdezek.

- van-e még tartó derekon
bő szoknya talpig tarka
ven-e még ki a poklokat
világ elől eltakarja
 - van-e még táltos szerető
ugratni lovát nem rest
szorít-e satuba karja
fürthajú selymes kedvest
- van-e még tiszta szeplőtelen
fehér lepedő nászágyon
kigombolt ingű éjeken
győz-e a szerető lányságon
- van-e még kérges talpakon
hazaút homok hordalék
kilincsel-e ha elkopott
arcára majszolt maradék?

Holnap előtt

Talán még érdekel,
talán már unod, hogy folyton
magammal foglalkozom.
Hogy mennyire nem vagyok kész az éjre,
az álmok-szőtte szemfedélre.
Nem takar be senki sem.
A borzas hold csak mosolyog,
ablakom tárt akár a lelkem,
kiköveteltem, vagy kiérdemeltem,
nem tudom már,
nem tartom számon.
Ülök a vén, lompos ágyon,
s faggatom magam.
Hasztalan számolok birkát,
s szedek altatót, modern mákonyt,
néma ajakkal bent,
magamra mérget kiabálok.
Dühös a csend,
mert a percek,
kattogva menetelnek,
céltalan járnak a falon, s
felkelek.
Ebből nem lesz ma éjjel nyugalom.
Számban a füst kesernyéje, ez
olvad fel lassan a vérben,
s már semmi nem számít,
minden szippantás munkára csábít.
Nem megyek vissza az ágyig.
Pedig a testem várna,
egy pihentető feloldozásra,
ráhagyom, várja.
Csak bírja holnap estelig.

„mene, mene, tekel, ufarszin”

Tegnap nem kellett volna élni.
Ma kárba mentek percek.
Arctalanul és
vértelenül,
sorszámba vettek
s lemérlegeltek.
Majd eldobtak mint egy kacatot,
akár a ruhákról a pelyhet.
Egy fricska, és szállok céltalanul.
Mert alaptalanul lemérlegeltek.

Ez is egy társadalmi kérdés

Az ember kíváncsi fajta, csak nyomoz, keres, kutat, és ha nem lennének titkok körülötte, tán maga teremtene maga köré ködöt, csak azért, hogy átlépve azt tudja mondani, nem félek a ködtől.

A művész szembemegy a titkokkal és vállalja, az ő örömére vannak, ezért egy negyedik dimenzióban kihasználja őket. Festi, írja, rendezi, örök körforgásban.

Hány éve már?

Születnek impressziók, versek, novellák, csak mert élünk. 

Életünk velejárója a születés, a szerelem, a halál és Isten.  Sokunk hite szerint teremtőnk, Isten nem létezik, és mégis e négy téma köré lehet csoportosítani az egyes alkotásokat.

Leginkább a halállal való harc, vagy csak egyszerűen a halál kihívása maguk ellen az, ami a legnagyobb katarzist jelentheti.

Nem félni tőle, nem meghátrálni, mert aki ír, alkot, az erősebb mindennél. Övé egy olyan hatalom, amit el nem vehet tőle senki.

Aki ír, az előbb-utóbb eljut oda, hogy papír, toll, vagy mai korunkat nézve számítógép hiányában, fejben alkot, mert az agy nem nyugszik.

Úgy szűri ki a dolgokból, látványokból a mások számára láthatatlant, mint az itatóspapír.

Van-e erre szükség?

Én azt mondom, igen van. Van, aki azt mondja, minek?

Szerintem amúgy is ingerszegényen élünk, így szükségünk van a másként látásra.

A film, a kép, a zene, az irodalom, a tánc. Ki melyik eszközzel képes átadni, kötelessége megláttatni a nagy titkokat.

Az ember, teremtő, alkotó, tanító.

Ha ezek a fogalmak megmaradhattak volna örök pompájukban, a világ sem itt tartana.

De irigyelni kell, lenézni muszáj, megvetni kötelesség.

A művészt csodabogárnak tartják, pedig ismereteim szerint, mind valódi hús, vér, elsősorban ember.

A szokásosnál ügyesebb kezekkel, élesebb szemekkel, csípősebb nyelvvel, élesebb fülekkel, és táncosabb lábakkal. Nem tudok arról, hogy a művészet miatt robbant volna bármilyen katasztrófa.

Jó lenne egy szemléletváltás, egy kicsivel nagyobb támogatottság.

Az amatőr művészek, maguknak teremtenek lehetőségeket hangjuk hallatására. Nem tudom, nem értem, hogy miért nem hallatszik hangjuk, amikor az internet tele van velük?

Eszközök talán?

Akad-e vajon pártfogó, aki segít egy-egy tehetség kibontakozásában, vagy csak mindenki a saját kis sikereiért küzd?

Kérdések többnyire válasz nélkül. Maradnak titkok, maradnak még megoldatlan rejtélyek.

Marad még dolga az írónak.

Csak befogadó is legyen.

Csak szólj

Az ember hús,
az ember vér,
az ember víz,
az ember csont és némi lélek.
Szólj, ha magammal megsebeznélek.
Szólj, ha körmöm húsodba váj, mert félek
és véred cseppen,
én, élő víz után igyekszem.
Szólj, ha csontig hatolok, úgy sajog a szavam,
szólj, ha lelkedhez ér, s
szólj, ha boldogtalan,
ha kínozna az, hogy velem mulat a magány,
elhordozom magam...
Csak szólj...

Drága fényem

amikor nem jönnek a mondatok
amikor minden perc egy átok
amikor magamba fordulva vagyok
amikor hangtalan kiáltok
amikor megálljt parancsol a test
amikor rám duzzog a vérem
amikor lelkem olcsó sűrű köd
amikor árulás a bérem

akkor szalad elém a nap
rózsás fejkendőben
arca olyan mint anyám
s elrejt a nyári fényben

résnyire nyílt szemek

Vedd el a lámpásom uram,
vagy adj mindenkinek,
nem lehet már a mai világban
tapogatózni senkinek.
Vak vezet vakot
vakot vak vezet
de éles a fül
s amit hall az
gyász-dal magunk felett.

Önismeret

Most, hogy felébredtem s
szemeim kinyíltak
csak sziklákat látok
szirteket
menedéket adnak
verébből lett sasnak
közöttük némán keringhetek.

Ha fészkelni akarok
magukba fogadnak
szárnyaim rajtuk igazgatom
büszkén tekintek szét
a magas csúcsról de
itt lenn a földön
verébnyi sorsom
elfogadom.

kóma utáni első gondolat

Hosszú, mély-altatás után
még szokatlan a levegő,
a tüdő beszív és megtelik,
gömbölyű lesz
ami behorpadt a kóma alatt,
Eltelt a huszonöt
gépies
kemény év.
Oxigén-dús életet ígér
az ősz-hajú alkonyat.

Erőtlenségben

Uram, hogy fogok majd eléd állni
és számolni vissza talentumod,
ha fogy már a kimért időm,
és elfárad szilaj, vadóc-erőm,
apró kis pénzem majd visszaadod?
Magad mására adtál engem,
alkossak magamnak világot,
kicsit, kedveset, szorosat, szorgosat,
és kerítsek köréje álmot.
Uram, tán igazságos leszel velem,
ki már nem győzöm szeggel a lécet,
a telt álmok hátamra ültek,
és valaha erős karjaim,
mint a pusztán a kút,
hasztalanok, és kimerültek.
Uram, még lehetek cselédje,
segítő inasa másnak,
és béremet szent talentumod
mellé teszem,
kamatos kamattal adom vissza,
ha engeded még teremni életem.

A változatlanok

A
ház
ugyanaz
csak én idősödök
a kertben víg homok
az udvaron faárnyék hasal
csendillat terjeng az ágak között
mellbe hasít a gondolat
nagyokat üt belül a szív
kihajt a kérges öntudat
föld-anyám karjába  hív
erőm repül akár a hang
jaj-hátról  ível magasra
 beszédes tanúm ott fent
kis falum lélekharangja
mi egyszer majd nekem köszön

Ha még nem tudod hol a helyed

Már megfigyeltem sokat mozogsz, így el is fáradsz, és le kell ülnöd. Ezt indig igyekszel úgy tenni, hogy a hátadnál ne legyen senki.
Utolsó szeretsz lenni, és csak amiatt, hogy belásd a téged körülölelő teret.
Mit láthat az első? Szinte semmit, hiszen a lényeges dolgok mindig a hátunk mögött történnek, és te is csak forgolódnál, ha észlelni szeretnél belőlük. Persze csak részleteket tudnál befogadni, és hogyan lenne abból egész?
Hátul, és csendben. Hallgatsz, és árgus szemekkel figyelsz.
Nézed a játékosokat. Lassan kibontakoznak benned a képek, megismered a szereplőket, a cselekményt, és keresed az összefüggéseket.
Bátran nézel farkasszemet a csenddel, amiben aztán megszületnek a gondolatok.
Néha csalódsz persze, ilyenkor kiesel a ritmusból.
Más is megzavar, például, ha valaki hátba vág, vagy a lábadra lép, vagy az emberek által teremtett zaj.
Esetleg előfordulhat az is, csak szimplán zavart keltesz a jelenléteddel valamilyen idillikusnak ható, de inkább nevetséges komédiában.
Valljuk be, nem illessz a képbe.
Biztosan csatlakoznod kellene a társasághoz, ám nem tudsz kibújnia bőrödből. Nagyon fájna az neked, mert az már nem te lennél. Csupaszon csúszni, és így hagyni nyomot nem a te járásod szerint való, hiszen van lábad.
Így megmaradsz benne örök hátsóembernek.
Jobb is így, mert bármikor el tudsz menni.

A kis képek összeállnak

Még vannak - mert vagyunk -
és csaponganak a gondolatok
s bár tér,idő kevert formákat ölt
fel-feltűnnek régi emlékek s
ez hiány-gödröket kitölt.
Mikor már az ember visszafelé lépked
lefelé bontja grádicsát,
a létra csak fogy, közelebb a földhöz
mi lenne az, mi mosolyra késztet
s szétnyitja ajakát?

Csak sajátos buta ténykedések,
oktalan dolgok, megismétlések,
elejtett bögrék, szorgos tévedések,
jön gyermekkorunk visszacsévélése.
Lassan már fogni kell karunk, hogy járjunk,
a kanál majd nem áll kezünkre,
felsírunk éjjel, mert álmunk
ijesztő volt, és riadunk egy neszre.
Csetlünk-botlunk a díszköves járdán,
ha kérdeznek is csak hallgatunk némán,
selejtes fülünk ócska gyártmány.
Beszédünk csendes, csak a nadrág nedves,
tartani amit kell nem bírjuk már.
Voltunk eleven bölcsők, beteljesült vágyak,
leszünk majd temetett szentek,
s nem ringatnak majd franciaágyak,
csak a föld mit puhán múltunkra tesznek.

Fohász

Tudom Uram, nem vagyok méltó
csak béklyó vagyok lábadon,
sebet török Rád,
mégis Hozzád, párolog a sóhajom.
Imára készülök Uram, nem ritkaság,
s ha kérésemre nem is felelsz,
lám engem a sok tévelygésért,
Te, a forrósággal megperelsz.
Tedd Uram, szenvessz,
 bírom én ezt sok bűnömért,
 de ne kínozz olyat, ki nem
 érdemli,
és sír Hozzád, az enyhedért.
A kenyér, a víz van veszélyben, Uram.
Tudom, hogy látod,
csak hallgatsz, és nézed, hogy
cserepesednek ajkaink,
engem küldtek szószólónak,
én mondjam el, ami árad,
a szárazságban csak a kín.
A földek görönggyé kapaszkodnak,
már lábad alatt is szomorkodnak,
mert párájuk mind elfogyott,
szárnyaikkal legyezik csak,
szellő háton, angyalok.
Uram, az esődre várnak
a Neked mégis kedvesek,
magyar honban, magyar imát,
fohászkodó emberek.
Szánd meg hát, egy nagy esővel,
Fiadért,
e föld-pokolban imádkozó népedet!

Ámen

Kodály: Esti dal

Erdő mellett estvéledtem,
Subám fejem alá tettem,
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet.

Én Istenem, adjál szállást,
Már meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzám szent angyalát,
Bátorítsa szívünk álmát,
Adjon Isten jó éjszakát!

Tudod-e?

A korom nem számít, éltem már valahány évet,
s honnan hova tartok, az sem.
Átjárok mindent, mint kóbor kísértet.
Hogy ki vagyok?
Csak az amit leírok.
Csak az lehetek, s így jól vagyok,
mert leírom azt, amit már tudok.

Tudom,
hogy számít a ruha,
rajta a hízelgés-gallérja puha,
hogy a ház nem vár, csak lak,
de lemoshatod ablakodat,
hogy a tudás az fáj, és összetart a birkanyáj,
de nem béget, mert nincsen kínja,
várja a hunyt-szemek sötét hídja,
hogy dicsér az érdek, és vakít a fény,
másoknak fial pénzt a remény,
hogy hódít egyre, hegyre halmot,
mert neve van, már diadalnok.
Tudom,
hogy mindig több a más,
mert jókor termett jó helyen,
jó családba, jó barátra,
úgy született, hogy szert tegyen.

Ha koppansz a falon

A fény vonzása, a láthatósági mellény viselése, mindig foglakoztatott, és hasznos dolognak tartod.
Éjszaka a legpraktikusabbak ezek a dolgok, mikor csak a sötét ölel át, ami olyan vastag, mint egy szelet kenyér, amit ügyetlen kezeddel vágtál még gyermekkorodban.
Jó nagyokat lehet harapni belőle, és ami a legfontosabb, laktat is. Bár sokan óvnak az éjszakai evéstől, neked sajátos törvényeid vannak.
Nem árthat meg, hiszen kívánod, éhes vagy rá. Kell az energia, mert a sötét ezernyi játékot tartogat.
Mindig is szerettél a fényre nézni, és az ott sürgő-forgó alakok helyébe képzelni magad.
Olyan ez neked, mint egy színpad, te pedig ülsz a nézőtéren, vagy csak a függöny mögül lesed a szereplőket.
Mostanában egy falon át figyelsz, itt találtál egy parányi rést. Kicsi fény beszűrődik, ami csak a tiéd, és ettől még boldog is vagy.
Régen, amíg a sötétben tapogatóztál sok dologról maradtál le. Mióta látsz, rájöttél nem támaszkodhatsz csak a hallott dolgokra, és ha már kinyílt a szemed, érdemes felhasználni a tapasztalatokat.
Furcsa így nézni a szereplőket. Néha félrevezetnek a gesztusok, és teljesen úgy tűnik, feléd nyúlnak a karok, és már kapaszkodnál is beléjük, amikor rájössz, illúzió, tévhit volt.
Játszik veled a fény, mert hirtelen elalszik.
Nagyot koppansz a falon, ami jól eltakart eddig is, s miután észhez térsz, hát marad a csodálat tovább.
Megérted lassan, de el még sem fogadod, pedig ez is csak a játék része.

Hazudni nincs okom

Te, barátom,
te nem hiszel nekem!

Hogy meglátom az estében a
haldokló alkonyt,
a vörös felhős, törpe eget,
ami már itt van,
és fogadom, mint vendégemet.
Hogy kitárja szívét a hold is,
hideg,
de arcán ül a remény,
hogy kukucskáló hajlamát
egyszer majd mindenki elviseli,
és sok lánya lesz, nem csak én.
Hogy megmutatja magát a hajnal,
nekem öröm,
és teszi, mert vele vagyok,
vele kelek,
és nőiségét szemem előtt
nem szégyenli,
szeretem is, mint testvéremet.

Ezek tartanak éberen,
látok dolgokat,
s élek láncukban lakat alatt,
szót szóba fűzve kergetőzik,
látomás és gondolat.

Nem dobhatom gyehenna tűzre,
mert a láng visszanyal,
a tett pedig,
ha szirkóvá ég is, követ.

Barátom, dobj inkább rám hegyedből követ,
s az majd maga alá hengerít.

Markok, ha összefognak

Visszatérő látomásban,
visszatérő emberek,
férfi és nő elhagyatva, 
két tutajban, kétfelől
egymás felé közeleg...
Hogy egymást markolják eres kezek.

Másfelől induló ékekkel,
nemesen kékekkel,
apró vágásokkal,
megszáradt,
kemény vízhólyagokkal,
csak kitapogatni milyen érdesek,
mégis finomak ezek a markok
és bennük, azok a kéz-jelek.

Áldott tenyerek,
kérges markok,
ők húzták közel azt a partot,
hol két véres szív
összedobbant,
s már nem eveznek elhagyatva,
mert a két partról
a két tutaj,
végzetesen összekoppant.

Megérkezek...

És majd megérkezek oda,
hol magába zárt a csoda
és nem vár rám senki sem
csak idegen minden idegen
megdermed minden hidegen
nem érint meg a fény
magányos lesz a tér
ha megérkezek majd oda
hol magába zárt a csoda.

Csattanó

Szeretem az árnyékos
földre épült kis szobákat
az emberek itt csak beszélnek
vagy halkan fülembe kiáltnak
csak a házigazda ki fogad hidegen
hozzám sótalan néma idegen
nem vagyok nagyobb és színesebb
sem olyan mint más csak egyszeribb
és lehetőségben végesebb
s tán ez a baj hogy belőlem
hiányzik valami közös vonás
mi mással össze-vissza tartja
akár a szálas szalmát köti egybe

madzag-szerű ölelő karja
hívás nélkül jöttem igaz
mertem hisz nem hoztam magammal átkot
de jöttek velem nekem kedves
láng hevítő hű barátok
meghúztam magam mint illik
csak vártam a szóra és várok
ha úgy érzem sokáig tart a közöny
magam ugrok majd árkot
s tán hiányzik majd a kis fészek
bár voltam csak megtűrt csendes-bolond
de lettem a szavaktól fél-részeg

Jóslat

...és nem lesz közös naplemente

házakra dűlő barna este

megbékélés csendes szóval

utána csók is útravalóval

másnapi friss ébredéshez

lapos napok kerekítéséhez

múlik a legendás tarka szépség

marad a szürke bundás vénség

egyedül magam fák megett

ne lássa senki könnyezek

csak az Isten minden szárnyas raja

leghosszabb szárnyú arkangyala

ki őrzött eddig

óvott a mától

nem látszom ki a korhadt fától

világos törzs

sötét virág

lépésben halad minden tovább

majd vár egy barna doboz mélye

kinyitja egyszer Őfelsége

és fekete-fehér mezőn térdre

kényszerít a Nagykirály

bútor recseg

pók szalad

Ő zárja be a sorsokat…

Helyzetben

Megszoktam régről a bújócskát,
a fák közé rejtett magamat,
s, ha megunták keresni hol vagyok,
kényszeredetten előkullogtam
s kinevettek mindig a nagyok.
Talán változunk. Az idő meg présel
vagy abroncsba zár,
de a régi helyzet elkísér,
létem ma is egy rejtett bazár.
Tele értéktelen, de beszélő múlttal
mi csak enyém, s viszem is sátram a fák közé,
és nem adom el,
ládába zárom,
a nyakamban kulccsal elmegyek,
és kísér a helyzet a vég felé...

Magadért

Fakó lovon, fakó emberek

koptatják az idő útját,

szemükben a csillogást

valakik egyszer bepiszkolták,

csak egy érintés kellene,

csak egy megértő sóhaj,

teremtő vagy, kezedbe vésett

fentről kapott megannyi jóval.

Mihez nyúlsz csak jót teremjen

ne gyűjtsd össze mások báját,

igazgass inkább ráncokat

s oldd meg a hiány sálját

mit nyakukra tekert a múlt, de

nem örök viselésre,

és készítsd fel arcuk árkait

a mosoly-mag elvetésre.

Ha takarítani támad kedved

Hogy ébredésed gyors, és korai szinte természetes, mint az is, hogy nem szereted a tétlenséget.

Rengeteg dolgod van. Ezért van bajod az alvással is, mert legszívesebben két nap ajtaját is összenyitnád, csak hát ott van, a test, az elme, ami elfárad, és kiköveteli magának a nyugalmat, és még jó, hogy eszedbe jut, a templomokat is bezárják néha tatarozás idejére.

Amint, teheted, elfoglalod szokásos helyed, és nyitott szívvel várod a panaszkodó embereket.

Te magad, nem szólsz bele életükbe, de mint jó hallgatóság senkit nem kergetsz ki templomodból.

Egyedül a vásári rikkancsokkal, a zajos kofákkal van problémád, őket már párszor elküldted, mert elkergetik az angyalokat, és nincs helyük ott, ahol az oltáron a csend van feldíszítve.

Néha kiszólsz az ajtón, és keresed a gyerekeket is. Jönnek is szépen, rendben.

Nézed-nézed őket, és azt kell észrevenned, valami hiányzik róluk.

Arcukat figyeled. Kezeddel megsimogatod a két kis gömbölyű, puha pogácsa-képüket, amiről apró porszemek ragadnak a tenyeredre.

Rádöbbensz, porlepte el a mosolyokat. Aztán gyorsan munkához látsz, ingyen, kegyelemből, és leporolsz minden kis arcot, ami eléd kerül, mert nincs nagyobb veszteség, ha a gyermek arcáról eltűnnek az ékek. Munkád közben, megkönnyebbülve nyugtázod, még jó, hogy nem ellopták őket.

Hamarosan ragyogni kezdenek, és ennek a csillogásnak a fényében, hiszed, a legrútabb szív is megszépül. Persze, ehhez bele kell nézni ebbe a fénybe.

Mindenesetre, te, megmutattad a takarítás módszerét.

Nyársírató állathangra

Veréb csicsergés hasít
az égi dörrenésbe,
az aggódó madár
készülne újabb fészkelésre.
- Ki lopta el a forró,
szalmaillatú nyarakat?
A zsalu résein
az őszi szél riogat?

Vágtatnak sötét fellegek,
nyergükben esőt rejtenek,
fák ágán tombol a hideg.
Tücsök a tarlón  didereg,
- Ma éjjel nem koncertezek!
Fázom, s ez nyáron megvisel.

Füle egy hangra felfigyel,
mert cinke sír a kertből,
- Hol van téli kis-cipellőm?
Amott meg varjú károg: - Kár,
de ez egy hideg, fázós nyár.

Már megint csak róla

Most lehetnék dühös,

fekete lávát hányó vulkán,

mert felébresztett, de

biztosan oka van,

hogy oldalba döfött a szavakkal.

Fülembe duruzsolt, halkan

 és megint beszélnem kell róla.

Hajnal.

- Író-sors  -

De érezted már te is

a szurka-piszkát, mikor

valami nem hagy nyugodni téged,

s mint éjfél utáni, ott felejtett

kukkoló kísértet,

nézed, csak nézed a hajnal szerelmeskedését,

látod, hogy lábát szétveti

és ölébe fogadja a reggelt.

Szemed láttára megtermékenyül,

majd szül egy új napot

benne a lehetőséget,

s a lüktető mozgás,

a tettek végtelensége,

testedre penderül.

Új bor, új tömlőből

Végre elfogyott a keserű óbor,
kiittam utolsó cseppjét,
ma elkezdtem Július havát,
s csak új méz-ízű bor lehet ajkamon,
mellé édes-élettel dagasztott
fonott kalács.