Még jó...

mintha egy lakatlan szigeten ülnék

hol nem terem más

csak hiány

s ha nem kelnék ilyen korán

nem lennék éber (stréber)

elúszott volna a remény

fekhelyem jobb oldalán

harmatos

szedtem ma is egy pohárnyi harmatot

s míg sétáltam zsenge nyári fűben

a felhők pompáját figyeltem

milyen szép volna

abban a bodor gomolygásban élni

ott nincsenek kemény derékaljak

és álmokra lelni is ott lehet

Derengésem

Ma még tomporon csapott a hajnal,

nem tudtam lustán elmerülni,

talán majd holnap…

Ma még percekben számolom az ébrenlétet,

ha alszom, bennem a világ üres,

aggódom megcsal,

nélkülem fedez fel menedéket, hol megbújva

csendemnek hódolhatok.

Izgatnak a derengések,

a verébcsicsergés titkai.

Biztosan egymásnak jósolnak jövendőt,

ettől az álom elmosódik, maszatos.

Festetlen kép marad mit közelgő

öregkor alkot,

előre mennék, és hátrafelé tartok.

Oson az ősz árny,

megropogtatja csontjaim,

mintha keresné hiányosságaimat,

a gyenge pontokat, hogy végleg meghódítson.

Egy fény-nyalábban anyám arca csorog le a falon,

és már tudom

visszavesznek egy hajnalon,

mert ilyenkor vannak az átváltozások,

majd harmattá válok,

felszív a nap,

és visszanyújt értem egy sugarat…

itt vagyok

mondod:
olyan vagyok, mint egy rossz gyerek
tollamból csinálok köpő-csövet
levélből kiscsákót
mondom:
okkal teszem
mert nem bírom el
hogy nem játszol velem

Nézz és vágj!

engem szabad élve is
boncasztalra tenni
én nem fogok emiatt tombolni viharként
villámmal szaggatni
engem szabad felvágni tűzbe mártott késsel
s bennem a göböket vizsgálni nagyító lencsével
hibáimat
s véremben a rögöket
kifogásolni meglehet
de ettől meg nem gyógyulok
felvágott mellkassal
összefércelt bőrrel
egy gnóm leszek
ez kevés a halálhoz
vágjatok rajtam ütőeret
mert félek felébredek

Ha rájössz, nem tudod elkerülni

Ha visszagondolsz a kezdetekre, még mindig fel-felötlenek a kérdések. Miért pont téged szemelt ki magának? Miért pont te kellesz neki?
Annyian vannak, akik megérdemelték volna. Egyáltalán mikor vett észre, mikor egy mély kút fenekén ültél, akár egy béka, aki fölfelé nem tud ugrani, csak oldalara-előre. Ahhoz meg szűk volt a kút. Hát leginkább csak ültél, és még azt sem mondhatom türelmesen, mert mindig nyüzsgölődtél. Hol elbújtál a homokba, hol megmutattad magad, de el nem ért a jó. Talán a villámoktól tanultad meg a cikk-cakk járást.
Mégsem tudtad elkerülni, hiába próbáltad.
Ma, szinte el sem hiszed, hogy kezet nyújtott feléd. Pertuban vagytok, mint a barátok. Előtte bátran teregetheted ki lepedődet, ha nedvesre izzadod, és őszintén segít kivasalni belőle a fals vonalakat.
Jobb vele így élni, hagyni az irányítást neki, mint kihívni magad ellen. Mégsem azt érzed legyőzött, csak mivel erősebb rájöttél, nem tudod két vállra fektetni.
Sok eszköz áll rendelkezésére, amivel megvizsgált.
A nagyító górcsövétől a mérlegig. Bizalma határtalan, ha a békát elfelejted, és kezesbáránnyá alakulsz.
A legelő végtelen, határ a csillagos ég, cél az utolsó akol. Emeld fel fejed haladj, bégess. Mert erre vagy kitalálva.

Én bolond vérem

Úgy szeretnék végre egy átváltozást,
és esztelen érezni téged,
szagokat szívni magamnak rólad,
élnék csak néked,
csak te belőled.
Melletted feküdni éjet,
levegőm ajkadról inni,
szemeddel látni a jövőt,
csak lenni, csak lenni
s álmodást, a válladon keresni.
Aztán beoltanálak
egy bolond injekcióval,
tartanád kezem,
hogy magamat
pontosan vénádba szúrjam.
Keringenék, mint vérköröd,
körbejárnám minden eredet,
tetőtől talpig éreznéd akkor,
mennyire kellek,
mennyire szeretlek.

Szentiván éj

Az éj, ha megcsal is, mert 

álmunkból ellop egy szeletet,

már a vízen úsztatja felénk fáklyával, ladikkal,

a zenétől andalgó Szentiván-éji jeleket.

A hitet, a szerelmet, s hogy érdemes érte

derékig szélben várni, mert mindig van valaki,

magában cipeli pislákló mécsedet, s vallja,

 a fényért megéri sorban állni.

A felkavart vízből felbukkan egy új korra írt,

régi legenda,

s hagyjuk magunkat megbabonázni.

A varázslat lélegző tárgyai vagyunk,

s mi visszük tovább ezredek óta,

akarva-akaratlanul,  

magasba nézve, égre dalolva,

a hídon át, vagy úszva a partra.

Őrséget állunk a fénynek, és

várunk egy új diadalt.

Igen, itt a remény, és benne

élő karokkal ölel a beteljesülés.

Hisz láttuk a fényt, hogy úszott felénk.

Trianon után

És beszélek én is…hiába próbálnák számra nyomni a szavakat,

ők belőlem zenélnek, csak szaggatom, tépem a húrokat,

te hallgasd, s ha nem értesz...kérdezz!

Mit teszek, nem hiábaságból született ostoba kísérlet

a megváltoztatásra.

Mert láttam, igenis vannak kik szomjasak szeretetre,

a Krisztusból iható igazságra.

Vannak, kik hangjuk, s idejük nem kímélve verik a dobot Isten nagy zenekarában,

míg egybeforr István meg Csaba vére,
a testvériség és nagycsalád össznépi lángban,

forrasztó melegben az izzadó nyárban.

Mert nem lehet lenyelni a szavakat fájdalmunkat tűrve,

Trianon után sem,

kiáltani kell, hangosan, hitünket, vágyunkat magyar ég alatt,

magyar fényre szülve…

Magányosan

Az esték úgy elcsúnyultak,

magánytól ráncosak a percek,

a hársfák vigyázban állnak, de

vége, a levél-tengerben csicsergő

édes madárkoncertnek.

Most tücskök sem hangolnak zenére,

pepitakabátjuk galléra elszakadt,

fűszálból szőnek újat a pókok,

vacogó árnyak hasalnak fal alatt.

A nap-takaróban megbújnának,
de ő elment,
s helyette csillagok ülnek az égre,
csend-hűvös, számító csillagok.
Ne hozz belőlük...!
Mellettük megfagyok

magány

Az esték úgy megcsúnyultak,

az árnyak meg fáznak,
a nap-takaróban megbújnának,
de ő elment,
s helyette csillagok ülnek az égre,
hideg, számító csillagok.
Ne hozz belőlük...!
Mellettük megfagyok

A nem álom-utazás

Vonatom ismerős
tájakon robogott,

az állomás
a régi megszokott,
és mégis mikor megérkezek
egy más-világban kapok helyet,

valami éteri-csöndes megnyugvás vár

mit válladra borulva lelek.
Itt a kavicsok nem zörögnek,
hallgatnak, mint puha vatták,
elnyelik a lépteinknek
ritka titkos lenyomatát.
Visszatartjuk lélegzetünk,
meg ne sértsük fészkelését
lágy szellőnek, fák lombjából
kandikáló ébredését.
Folyóvizek észrevétlen
mosdatják a sűrű partot,
víztükörben készülődve
ringatnak ránk ünnepnapot
ébredést nem várva,
valóságunk mezején.
Szép-mese ez
élő-álom,
s benne sorsunk
kíméletlen igazsága,
félek megáll a vonat,
vagy a sorompó marad
örökre lezárva...

Villanások 2

Az elmúlás csak átmenet
egy új dimenzióba
hol lebegő lelked fennakad
angyal kéztől kifeszített

fénysodort hálóban.   

 

              *

S a mag átadja magát a földnek
sötétben, nyirokban egyesülnek
majd visszterem a csírában,

gyümölcsben, kenyérben, virágban,
a vetés utáni élet szabálya:

hol érett a mag, 

ott aratás van.

ha sodrásomból

Ha sodrásomból kitörök
egy hosszú, mély megállj-ra
talpam alól hangya szalad,
rám száll egy bogárka,
s látom, hogy ez megérte,
megállásom mélységét
két kis élet túlélte.

Sajátos megoldás

Van, vagy nincs is,
kinek hangja
hangszáltalan rezdülés,
arctalan és jellegtelen
kimondatlan esküvés
mi szólhatna égre földre,
de csak üresség marad,
még egy pár nap
így semmiként,
és a lista fősorából
kitörölheted magad.

Ha szorít a cipőd...

Soha nem éltél nagy lábon, mégis gyakran úgy érezted nem a megfelelő cipőt viseled. A kínálat óriási volt, de te, mint ezt megtapasztaltad nem jól választottál. A szépség nem minden, jöttél rá erre egyedül, de még akkor sem adtad fel. Valami csak van abban a cipőben, ha olyan drága volt!
A nehéz közlekedés miatt aztán elfáradtál, és a szemed sem volt már régi, elvakított valami gyönyörű várakozás, a lidérces fény, vagy csak a sok piros lámpa miatt, de  nem egyszer az is előfordult, hogy felemás lábbelit húztál lábadra, és talán ennek köszönhető, hogy meg-megbotlottál még a kavicsokban is.
Egyre jobban úgy érezted, egyenetlen talajon jársz, hepe-hupás az út amin gyalogolsz. Gödör, gödör hátán, de már nem volt kedved új cipőt sem venni. Minek, ha nem építenek előtted aszfaltot?
Ha elkopott a cipőd, gondolkodás nélkül léptél vissza egy régibe, eszedbe nem jutott volna, hogy másat keress, annyira megszoktad. Pedig a kínálat még nem változott, még óriási volt.
Javadra legyen mondva, nem irigyelted a másokét sem, csak csodáltad őket, hogy tudtak azonnal, próba nélkül megfelelő cipőt találni? 
Az is előfordult, hogy csak kitapogattad a méretét. Nem a kényelmet nézted, hanem a talpát. Tudj benne észrevételen maradni.
Sokat jársz a napon, és bizony a felkérgesedett bőr megtöri a sarkadat. Azt sem értettem sokáig, miért szedegetsz fel minden követ az útról? Elég lenne, ha átlépnél rajtuk .Főleg a mások által kidobottakat nem kellett volna összeszedned. De te, mániás gyűjtögető vagy. Jól megraktad a zsebeid, és most csodálkozol hogy nem haladsz. De ez egy másik történet.
A cipőd azonban egyre kényelmesebb, mondhatnám kitapostad magadnak, és látom, ezt már nem dobod a sarokba, mint a legutolsót. Az egy jó döntés volt, amikor tűzbe dobtad, hogy még kísértésbe se ess. Irigylik is tőled néhányan. Amerre jársz, nyomokat hagysz magad után. Illik rád ez a cipő.
Csak arra figyelmeztetlek, ne hagyd az ajtód előtt éjszakára sem! Még valaki ellopja tőled...

halmaz-állapot

Ma nem láttam láb-nyomod
osonni felém,
sem kezed dús ereit, hogy
megsimogatták volna
az én kezemből menetelő
szavak halmazait.

Vakáció

A táskák mind elhevernek,
nem kell már csengőre várni,
s a diák sem fog izgatottan
a mélyében kotorászni.

Lusta könyvek hátra dőlve
fekszenek az asztalon,
aláhúzás, irka-firka
nem siklik a papíron.

Az óra végre tovább alhat
nem csörömpöl reggel hatkor,
a párnacsücske élvezettel
nyújtózik a bódulattól.

Az iskola vén-udvara
most alszik egy nyári álmot
nem tapossák öreg hátát
vidámkodó kisdiákok.

Csendbe csitul minden osztály
kréta, tábla nem felel
ásítva néz a plafonra
hangszerből a kottafej.

A sarokban megszorulva
összegyűltek nevetések.
Elsápadtan várakoznak
padra vésett megfejtések.


Vége a hosszú szorgos évnek,
kirepültek dolgos méhek,
nyári vadvirágos rétre,
szélkabátban ölelésre,
begyűjteni minden mézet
míg szeptember ideérne.

Életre ítélve

A törpe Éva
elindult,
a kis engedetlen,
világgá szökött múltjából,
s bujkált rengetegben.
Senki nem sürgette,
senki nem zavarta,
táltosok között járt,
mert ő így akarta.
Eső ha zavarta,
hátára vette a rétet,
nappal haja sárgult,
éjjel szeme fénylett.
Kurta fürtjeit cibálták,
szaggatták a szelek,
mezítláb ment,
hogy ne hallják meg
kifent ember fülek.
Poros, keskeny dűlőre ért,
visszafordulhatna,
unalmas, langyos életében
elnyújtózkodhatna.
Megy, nem cserél zsebeket
megrakta őket kővel,
szikráztatja életét,
jövőbe emelt fővel.

Visszarévedések

Amerre járok, ismerős vagy
ismeretlen tájon,
azt a régi illatot keresem
mit otthagytam
- gyermekkoromban nyáron.
Azt az út porából felkapott,
és az arcomhoz vidáman szállót,
porfelhőkbe bújtatott
talp alá forrón vágyót.

Az égen fodrózó habdűnék
a nappal kacérkodtak,
az erdők lombos résein
be-bekacsintottak,
zöld illat volt a széna földön
és édes lovakkal vártunk,
a kocsiderékban elbújtunk
és álmot fabrikáltunk.
Éjjel az estike tárta ki
lila apró szirmát,
szemérmetlenül oldotta fel
a setétség szerelmes kínját.
Hajnalban borultak álomra,
a kakas ébredésre,
s felszöktek a harmatos
tűzben piruló égre.

Nyár

Talpam alatt parázs homok
megszoktam hát állom
égi tenger kék-vízéből
fodrozódó hab-dünékből
visszavárom álmom...
           
               *

Még tartom a léggömb szárát,
benne ifjúságomat
harmatvízzel öblítem le
engedetlen ráncomat
belévetem szép-magomat
s árkából majd learatják
érett dús kalászomat.
             
                *

Mosolytalan sivatag arcok
mereven néző homok szemek
az élet-vizű hűs-oázist
felszívták a fellegek.

               *

karomba barátként karolok
csavargó sétára várva
visszalépek nesztelen
az illatos régi nyárba

mert más vagyok...

S mert más vagyok,
egy nem konfekció
ing vagy nadrág
ha ledobsz is magadról
ráncaim alól mosolygok rád.

Villanások

Majd a hajnal ad feloldozást
az éji szenvedésre
mikor testem újra útra kel
egy újabb nem létezésre.
                *
Vak-magányba baktatok
gödörből gödörbe mászok
fehér botom siratom
benne kutyám bőrig ázott.
                *
Egy pillanatra úgy hatott
szavad egy szilárd sima talajt
a talpam alá csúsztatott.

Ha nem hiszel a szemednek...

Nagy felfedezést tettél a tudomány területén. Szabadalmaztatás előtt még egyszer átvizsgálod a találmányod részleteit.
Nyugodt lélekkel megállapítod, nem hibáztál, amikor minden tükröt letakartál.
Tetted ezt azért, mert beleuntál a hét évenkénti változásokba. Döntöttél. Most már nem várhatod meg míg ezer darabra hull belőle az életed, csak mert valaki huzatot csinál a házban.
Miután, előre megfontolt szándékkal, rádobtad a takarót, azonnal rájöttél, megtaláltad az  örök fiatalság titkát.
Milyen jó érzés, nyugtáztad magadban, mert az mégsem járja, hogy a tárgyak befolyásolják az életedet.
Felfedezésedet azonnal megosztottad másokkal is akiket fontosnak ítélsz, és tudod róluk a nemes cél érdekében képesek áldozatot hozni, és mint kísérleti nyulak részt vesznek a folytatásban.
Mások tükrébe is gyakran bepillantottál, és rá kellett ébredned, az üveg mögötti krómréteg milyen álszent. Mást mutat, ha süt a nap, mást, ha szürke már az égbolt.
Mást lát lámpafénynél, és megint mást hajnalban.
Képmutatónak találtad viselkedését, és emiatt megszakítottad vele barátságot.
Elképzelted milyen lenne, ha a szemekben láthatnád meg magad. Vagy a te szemedre ülnének ki a lelkedben végbemenő átalakulások.
Minek becsapni másokat?
Egyedül a kis görbe tükör, mint egyetlen segítséged az elágazásoknál, a házad sarkában szabadon mosolyog, és lám-lám, messziről mutat valamit.
Még nem látod jól annyira apró, de szemmel láthatóan közeleg. Elsőbbséget adsz neki, mert a szabályokat igyekszel betartani.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Te, már úgyis megtaláltad az örök fiatalság titkát. 

Síneken

Mind mi volt nekünk
az lenni megmarad
az ötórás harangszó
a hajnali nap
a dalos ébresztgetők
a madarak
s egyszer
csikorgó fékkel
megáll a sebes vonat.

Szécsi Margit

„Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.”/Szécsi Margit/

Innen is, onnan is elém kerül
a vers-világ nő-vagánya,
s a nagy beteljesült jövő
megírt sors-rapszódiája.
Ő tudott még menetelni
a fehér lapok rácsain,
és elbukni is a felmenő
betű-lajtorja grádicsain.
Címeréből nem rikított,
"se oroszlán, se olajág"
Ő lett nekünk zászlóvivőnk,
s szózáport szóró katonánk.
A dicsőség várat magára,
elismerés a halál virága,
elernyedt test-jele kopja,
bennem támadjon fel szelleme,
hogy az ellen-elméket porig zúzza.


„Se oroszlán, se olajág, 
se cifra mező 
címeremben, Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal, 
nem énvelem ő.”
(Szécsi Margit: Címer)

Videóm

Az én világom mozgó-képtár
szemem már egy fényrekesz
állóképből mozit szerkeszt
s árnyékból tán fényre tesz.

Ha olvasó lennél...

Gyermekfejjel pszichológusnak készültél, és talán csak azért nem lettél az, mert messze volt az iskola. Sajnálattal vetted tudomásul, az iskolák mindig be vannak betonozva, az iskolák nem mobilok.
Ezt már akkor is tudtad, amikor nagyapád azt mondta köss szalonnát az iskola sarkára, hátha elhúzzák a kutyák. Szegény öregem, honnan tudta volna, hogy az iskoláknak mély alapja van, mikor az ő kicsi házuk, csak sárból, és vályogból épült.
Tudod mennyi mindent bebetonozunk magunkba is? Ennek bár nem mindig van alapja, de később mégis nagyon nehezen tudunk kivetni magunkból.
Tehát nem lettél pszichológus, és hogy mégis kielégítsd ebbéli kíváncsiságod, azon kaptad magad, hogy verseket olvasol.
Nem szavalsz, ahhoz nem értesz. Te, csak amolyan mezei olvasó vagy, hiszen ott kezdted a betűvetést is.
Olvasod, megforgatod magadban, és érzed a verset, benne az íróját. Belemerülsz, mint búvár a mély vízbe, és a csodáktól amik körülvesznek nehezen szabadulsz.
Tudod milyen a szenvedés, milyen a boldogság, a féltékenység, a hiány, a szerelem. Szerelmes vagy te is, az írásba. Kihez akar szólni az író? Kitől vár megértést? Ilyen gondolataid vannak, és magad is kipróbáltad már: írni valóban csodás dolog. Úgy rá lehet szokni, mint a cigire, csak nem olyan káros. Szenvedélyes vagy, szinte szétvet a sok érzés, ám úgy döntöttél elsősorban megmaradsz olvasónak.
Milyen könnyű együtt érezni, csak megérteni és magadra adoptálni a szavakat, mint gondos körültekintéssel kielemezni, netán értelmező, és idegenszavak szótárral hónod alatt vándorolni a versek csodás birodalmában.
Mint olvasó, az egyszerű szövegeket kedveled, de ha kritikus lennél, bezzeg biztosan más szemmel néznél. Keresnéd a cirádát, a magasztos, fennkölt - néha értelmetlen - szavakkal ékesített költeményeket, és elneveznéd őket, nívósnak.
Te azonban, a mezei olvasó, csak pszichológus akartál lenni, és még mindig a lélekkel szeretsz foglalkozni. Ezért most, ne haragudj, de meg kell írnom, emiatt biztosan részrehajló lennél, így nem is lehetsz kritikus.

Ha takarításba kezdesz

Szinte sajnálod, hogy soha nem fogadsz el segítséget, de hát mégsem engedhetsz be bárkit a belső szobádba!
Jobb, ha egyedül csinálod, úgyis csak kérdezgetnék tőled, -ez honnan van? -ezt kidobhatom?
Sorban szeretnél haladni, de ez elég nehéz vállalkozás, mert némelyik doboz nagyon nehéz, és súlyuk miatt csak tologatni tudod őket. Aztán a sok friss emléked is úgy gurul eléd mint a labda, nehezítve a haladást.
Emlékszel, egyszer elszakadt az emlékgyöngy, és majdnem kitörted a nyakad. Ez most nem fordulhat elő.
Képek, levelek kerülnek eléd. Ha elkezded mindet számba venni, talán nem is végzel ma, ezért inkább a csendzsák kereséséhez kezdesz.
Valahol itt kell lennie -gondolod, és egyre türelmetlenebb vagy, pedig lassú munkát terveztél, ami nem jellemző rád. Általában szeretsz gyorsan a végére járni a dolgoknak.
A sok szemét viszont meggátol a haladásban. Dobozolni kezdesz, -jó, vagy rossz szokásod-, de semmit nem szoktál kidobni. Néha még hasznodra is van ez, mert előfordul, hogy a hatóságok visszatérnek hozzád, valami neked nem annyira jelentős dolog miatt, ám kiderül, nekik fontos. Szeretsz meglepetést adni, így örömmel nyugtázod, ha megtalálsz egy-egy segítő levelet.
De most a csendzsák a fontos, ezért aztán felforgatsz mindent.
Magad is elcsodálkozol a sok kacaton, de mindegyikről tudod honnan, és mikor rabolt el csendedből.
Egyébként látványod illik a régi holmik közé, hiszen magad is elhasználódsz a gyűjtögetés közben, és most azon töprengsz, talán téged is bedobozolt már valaki? Talán páran ki is dobtak.
Nem szeretsz fényképeket adni pontosan emiatt, mert annyira nem érzed magad szemétnek, hogy egy kuka alján végezd.
Kezed jár, és mindjárt végzel, mert megkerült a keresett dolog.
Leporolod, és izgatottan nyitod ki a zsákot. Felsóhajtasz, mert mind egy szálig megvan.
Kinyitod, és érzed ahogy átjár az a csend, ami csak a tiéd. Már nem érdekelnek a dobozok, nem aggódsz a múlton. Csendben bezárod magadra az ajtót, és felnézel az égre.

Pünkösd

Talán már megtalált a lángnyelv,
a szívem izzó, a szívem most meleg,
a lelkem most forrón érdek nélkül
kettőnk közt csendben lebeg,
és nem baj ha kért a hit-bitorló
és nem fontos ki hazudott, kinek,
nem számít mi volt a tegnap gyásza,
csak a lélek kiáradása. Fehéren,
a tűz szívében,
hogy mindenki nála melegedjen.
Kinek füle van hallásra,
szeme a látásra
hittel felül emelkedjen,
pihenjen Isten árnyékában
palástját véve fel magára,
legyen Krisztus katonája, hogy
Igéjét élni, hatni lássa...

Nem siratlak

Puha sírod bennem nyílt meg,
és lehet csak én foglak temetni,
én, kit nem tudtál
magad sem igazán szeretni.
Engem nem kecsegtetsz, tovább
nem foglak várni,
s mint temetés előtt illik,
lélek-folyómban meg foglak fürdetni.
Aztán átkeresztellek,
neved, mint Remény halott,
ezután erre figyelj ha hívlak,
új neved Akarok,
hisz te vagy, kit erősen Akarok...

Ha meghajlítanál is...kiáltok

Mintha már ősidők óta rágnál.
Ettél... és lettem, mint
elhasznált rongyos pergamen.
Hazudsz, és sajnállak téged te,
bohócpofájú-röhögő,
hízelgő arcú idegen.
Nekem, ha vagy is, csak kénkőbe taposott,
anyagtalan, és
üres, semmi-féreg...
rád hull majd vissza
ellenem szánt gaz ténykedésed.
Csak gyötörsz, s hiába hajlítnál hátra,
nem leszek sarló alakú,
kény-kedved élő bábja.
Tudd, rugalmas anyag vagyok,
nem fa, és nem acél,
lét-pengém nem törik el,
ha rám harapsz, vagy
rozsdaként marsz belém.
Visszahajlok és fénylek,
az ég felé fordulok,
összetett kézzel én, megváltást koldulok és
- megvetlek téged!
Éhedtől örvénylik szemed,
mintha én lennék,
az eleven hús,
zsenge-íz örök étked.
Nem leszek asszonyod,
sem lábadat patkoló szolga,
sem fegyverhordozód,
csak vakard rútra
tetves, szőrös tested,
mit sebesre rágott a bolha.

Én mindig felfelé kiáltok!
Én Ároni-áldást hordozok!

Csúf-szemed vak lett az alvatlanságtól...
Nekem, vérrel festett jel van az ajtófélfámon!

Ha keresed a reményt...

Összedőlt a világ. Legalábbis, te így érzed, pedig csak benned dőlt össze valami.
Nézz szét, körülötted ugyanúgy virulnak a kertek, sőt még jobban, szebben, mióta állandó rajtuk az égi áldás.
Talán virágnak, vagy fának kellett volna születned, és akkor a csapások ellenére is mernél új hajtást hozni.
Lelkedben tűz van, az arcod is lángszínű. Egyszóval, leégtél.
Így, leginkább megkopasztott, sebzett kutyához hasonlítasz, akit hűsége ellenére is kivert a gazda. Sebeidet nyalogatod, és már azon töröd a fejed, hogyan tudnád magad visszaédesgetni kegyeibe.
Mindig van remény, hallottad már innen-onnan, csak az a kérdés hol lakik? Vágyakozó szemmel nézel az emberekre, hátha valaki tudja, vagy sejti.
Ha megmondanák, elszántan vágnál neki az útnak megkeresni még sánta lábbal is.
Azt is hallottad már, hogy elszállt a remény. Ha repülni is tud, akkor meg bottal ütheted a nyomát, mert te bizony annyira nehéz lettél a fájdalomtól, hogy képtelen lennél repülni.
Hacsak nem pernye formájában, ha ráugranál arra tűzre.
Marad hát a szárazföldi bolyongás, és a széllel szembeni élet, ami mindig a más malmát hajtja előre.
Miért is nem tudtál másnak születni? Könnyelmű vagy, most akkor a te malmod is mindent járna.
Különös, hogy mindig rossz oldalon állsz. Inkább születtél volna, fának...

Ha nincs időd...

Munkádat aprólékos, különös gonddal összeállított tervek szerint végzed, Nem számítasz gyors sikerekre, már csak a kis célok elérésében méred az idő haladását. 
Nehezedre esett lassítani a tempón, mert szereted a sebességet. Repülőgép helyett, csigák hátán utazol, és így szórod a szeretetbombákat szét amerre elhaladsz. Minden robbanás után, rózsaszín köd lebeg előtted, és most látod csak nem is olyan csúnya ez a szín.
Utoljára csecsemő kordban adtak rád ilyen ruhát. Elszakad, elkopott mind, meg ki is nőtted.
Visszatekintve nyugtázod, ez így van jól.
Sokan nem vesznek észre, beolvadsz a tarka világba. Amíg fekete voltál többen figyeltek rád. ma, már csak a nyomot látják, amit a csiga hagy maga után. Kis csigán, kis törpe-ember, akár egy gombostűfej.
Nem is érthetik meg, miért elégszel meg ezzel a sorssal, mikor ülhetnél elefánt hátán is.
De te, azt jól tudod, akkor nem mehetnél be a porcelán boltba. Ott tárolják ugyanis a darabokra tört szíveket egy hátsó raktárban, és feltett szándékod, hogy amennyit tudsz, összeragasztasz.
Hajnaltól, késő estig,néha éjszaka is dolgozol. A régi, gyors száguldás miatt, úgy mentél el dolgok mellett, mint az örvény. Nem önszántadból, de az  események sodortak, elsodortak, és majdnem maguk alá temettek, pedig az nem szült volna semmi jót.
Sok bepótolni valód van, a mulasztás, tudjuk nem szép dolog.
Csak egyet nem értek.
Mikor alszol?

Ami nincs...

Véletlen,
olyan nem létezik,
csak Fentről elrendelés,
minek ellenállni bűn,
bére a szenvedés...

Ha megnyílik egy ajtó....

Emlékeid üvegén át nézed a múltat, és visszaköszönnek onnan a legszebb érzések. A fiatal, még zsenge hajtású tavaszok, amiket soha nem fog benőni a gaz.
Az a gaz, ami aztán a későbbi életedben nagy szerepet kapott.
Illatosak voltak a tavaszok. Talán a fiatal szerelmesektől a megtelt parkokban, talán a mézízű csókoktól volt akácillat.
Úgy döngicséltek a motorok az utcában, mint a darazsak a méhkirálynő körül.
Termett a finom kristályos méz, és észre sem vetted, de leragasztotta a szemed. Úgy jártál, keltél, mint a vak tyúk. Mivel a finom hártya eltakarta a valóságot, hát beleestél a csapdába, amitől aztán később kisebesedett hullámzó életed.
Hol fent, hol lent futottak az ösvények. Két véglet között vergődtél, mint kopott szárnyú pillangó. Álmaid rád csapták az ajtót, lehullott rólad a szépség.
Ott álltál kifosztva, amikor utolsó lehetőségként, csodával határos módon, nem a hímpor nőtt vissza szárnyaidra, hanem tollakat kaptál.
Nem is igazán értették meg hirtelen a változásodat az ismerőseid. Messziről csodabogárnak tartottak, közelről már felismertek, még meg is csodáltak.
Nem is vetted észre, hogy ujjal mutogatnának rád, még talán szeretnek is egy kicsit, és ebben megnyugszol, mert eljöhet még az idő, amikor büszkén fogják mesélni az unokáknak, itt élt egy fekete pillangó, aki tollakat kapott a sorstól hímpor helyett.

Szavak...

Mi is a szerelem?
Fájdalom?
Hiányod megborzong vállamon,
Irigy az ingre, mi simogat,
párnára, ami majd elringat.

Vagyok én, magamnak akaró
érintés, puha-lágy takaró,
szavakkal kibélelt selyemágy,
izgató illatú buja vágy:))))

Hajnal

Szeretlek hajnal, ha
harmatban fürdesz,
vizes lesz hajad,
de kibontod rám,
és madárhangodon felnevetsz,
nedves ujjaddal arcomhoz érsz,
szempillám pattan,
nem tétovázok,
csónakom mellé sietek,
szolgálni ki a parancsolómat,
a feladhatatlan életet.

Ha nem vendéged az álom...

Milyen kár, mondod magadban, hogy mindig meg kell állnod, mert bár lelked még virít éjszaka is, a tested megálljt parancsol, pihenésre vágyik.
Amit persze csak részben kap meg, de ez nem zavarja őt. A stoptáblát eléd tartja, és neked engedelmeskedned kell. Megszoktad az engedelmességet.
Kicsit szomorúan gondolsz vissza, amikor még vártak az álomfolyosó elején, amikor még volt ki átvezet rajta, és odaadóan elringat.
Mióta egyedül botorkálsz át a sötéten, már az álmok sem látogatnak meg olyan gyakran, csak be-benéznek, és riadtan távoznak, mintha ott sem lettek volna.
Emiatt nem is szereted a kikötőt, inkább hajóznál éjszaka is, mert úgy érzed még messze a csodát rejtegető sziget ahová elindultál. Talán ott várnak rád azok az álmok, amik elmaradtak mellőled.
Amikor vízre tettek, nem gondoltál arra, hogy valamikor eljön ez az idő. Akkor még szeretted az éjszakákat. Ma, már szeretnél inkább végletek nélkül evezni, evezni egyedül, két ember helyett húzva az evezőt.
Hát csoda, hogy néha nem bírod?
Olyan vagy már, mint egy keljfeljancsi. Mindig talpra ugrasz, ha a hajnal a harmatos zuhany után megrázza haját, és megpöccenti a fejed finom nedves ujjával. Rögtön azon igyekszel, le ne maradj valamiről, és olyan érzésed van, mintha homlokon csókoltak volna.
Csipkerózsika jut eszedbe, csak neked nem jutott álom, hogy abból felébredve dörzsöld ki azt a szemedből. Csak néhány száraz könnycsepp ami szempillád alá menekült, és máris sürgetést érzel, de a herceget nem találod, aki ezt tette veled.
Talán visszaváltozott békává, vagy bújócskát játszik veled, mert tudja, szeretsz játszani.
Szépen, tisztán, óvatosan. Így lépdelsz előre, lehetőleg nem eltaposva a békákat, hátha egyszer az egyik megszólít,
A csónak meg már mocorog a vízen, az evezőt szorosan markolod, és húzod magad. Húzod rendületlenül.

Ha nem lennél olyan fáradt...

Aggódom miattad. Mióta figyellek, néha elkomorodsz, ha esti sétádról megérkezel. Marcangolod magad, mégpedig azzal, hogy úgy érzed, nem vigyázol eléggé a kertedre.
Az tény, igen sok látogatód van, és az is tény, hogy egyik-másik néha fűre lép. Pedig már a bejáratnál ott virít a tábla, melyre felvésted: Fűre lépni tilos!
Másik fajta nézelődőd is akad, aki az előzőn is túltesz, és mindig hagy maga után némi szemetet.
Vannak olyanok is, akik üres kézzel jönnek, és megrakodva távoznak. Fogynak, kopnak az értékeid.
De mitől nem veszed észre, azt ami kézzelfogható?
Ennek ellensúlyozására szerencsére, azért vannak, akik parkosítanak is nálad. 
Örömmel hozzák, és vetik el a legkedvesebb, legféltetettebb kincsként őrzött magvaikat azt remélve, majd a kertedben szépen kifejlődnek.
Bíznak a hozzáértésedben. Csak ne fáradnál el olyan hamar.
Eszembe jut anyád kertje a sok muskátlival. Minden nap lecsipegette a hervadt szirmokat, hogy új virágokat bontsanak a tövek.
Most meg árvák a növények, kiszáradt a föld, kevés már az aki őrzi a megszedett magvakat.
Szomorúan nézed a más kertjét is. Csupa glanc, csupa mű. Még a fű sem igazi már. Ha így meg tovább, nem marad a kertekben csak az úri szemeknek való fényes növényzet, pedig a kaktusz is szép, ha virágot bont, és még igénytelen is.
Ma jelentette a portás, fogynak a látogatóid. Hiába nyitottál ki minden kaput, ha a vendégeid csak tétován néznek merre indulhatnának. Figyelmeztetlek, egy táblát rakj ki a főbejárathoz! Írd rá nagy betűkkel:  Mindig egyenesen...

Szemben...

Ha mersz, most nézz a szemembe,
én elnyelem belőled
amit rejtegetni próbálsz,
lehetnék tükör is, vagy ablak,
de inkább nézz a szemembe, mert
érezni akarlak,
s látni mit tagadsz,
- nem értesz,
de félsz,
nem szoktad még meg
szemem mint szike kiveséz,
csak úgy lágyul el kis fekete magja,
ha kezeddel simítod
arcom két szélét,
szemembe nézel, és
elolvadok...szemed megigéz.

Ha nem fordítva élnél...

Most látom csak, hogy megkopott a ruhád, pedig mindig erős fonallal varrtad. Itt-ott át is szabtad, mert talán nem volt elég passzos. Még jó, hogy nem a ruha teszi az embert. Mit mondanának az emberek!
Igaz, ők már tudják, hogy olyan vagy, mint a Hold. Hol fogysz, hol kigömbölyödsz. Ilyenkor szeretlek igazán, mert a nevetésed is gurul.
Még nem számoltad össze, pedig kértem már tőled, hát megismétlem. Hány hegyet másztál már meg?
Felfelé kaptatni nehéz, főleg, ha a cipőd is szorít. Az övről már nem is beszélve, amit jó szorosra húztál derekadon, de menni kell...visz a lábad. Általában az orrod után, de néha a másokét is figyeled. Hogy aztán ők ezt elnézik neked, csak annak köszönheted, hogy engedelmes vagy. A hegyen lenni ritka élmény neked, hát nem is szívesen jössz le onnan, pedig lefelé könnyebb a járás.
Miért is nem lázadsz fel gyakrabban?
Csapkodhatnád az ajtót, vagy visíthatnál, mint a vércse. De, te olyan vagy már, mint egy bárány. Szereted a hegyi legelőt, szereted a hegyi levegőt.
Fordítottan élsz. Inkább jársz köveken, gödrökön, mint sima utakon. Ha nem fordítva élnél, talán már sátrat vertél volna a hegy lábánál, és ha égne alattad a talaj, gyorsan vízbe mártóznál.
Talán a Jordánba.
Ruhád már elszakad lassan, pedig jól megtervezted annak idején. Az, hogy nem olyanra sikerült, nem a te hibád csupán.
Lehetsz dühös a cérnára, a tűre, az anyagra. Egyik szakad, másik törik, a harmadik meg foszlik.
Semmi sem tökéletes. Csak aki az utadat szabta...még jó, hogy azt nem bízta rád. Elég volt neked a ruha...ja, meg egy hátizsák.

Várlak...

akár egy gólyafi anyját,
várlak én, a szállni nem tudó,
várlak, hogy etess,
táplálj, majd lég-felé vezess,
s ha nem bírja gyenge szárnyam az iramot,
tiédet önzetlen átadod,
egy alsó támasztéknak,
hogy ne hulljon vérem sem tollam
alattunk szájtátva álldogálóknak,
kik azt remélik leesek,
de te, szárnyad adod,
ölelsz, s nem engeded.

Eleven parázs

Nem tudok átnézni rajtad, sem
lesütni szemem, ha nézlek, bár
kikutathatnám eleven bensőd, úgy
átvilágítanálak, csak lehetnék
utolsó lézerfényed, örök tanúja
benned a kéjnek, mikor minden
apró ered lüktet, s viszi a vért
vénáknak rendszerén, látnám csak
benned szívkamrák üregén lelked
ablakát, szerelmet szitálnék rá, hogy
idegen kutatók elől rejtsem.
Csak én lássam tested, csak én
lássam, milyen szép, csak én égjek
feletted, ha tűz emészt. Mielőtt
szürkére hamvadok, törvényed
ellen harcolok… Nem tudok átnézni
rajtad. Ellobbanok.

Az angyalhoz

Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett/Jn.5.4./



Nekem kavard fel azt a vizet,
legyek én, végre gyógyult tőled,
én, aki lépni már nem merek,
és dobj bele abba vízbe,
s vagy meghalok,
vagy megnyerek
egy másik,
dajkálóbb életet.

Akár a fű...

Akár a fű nő láthatatlan,
úgy nőttek reánk az éveink,
szuszogó-zsengén lassan emeltük
fejünket ágyásunk szélein.
Megfoghatatlan volt még a hajtás,
parányi borosta-emberek,
észrevétlenül lettünk mi rengő,
álmatlan vénülő fűsereg.
Kaszálni még nem jön a gazda,
nem érett be a gaz-kalász,
több napra ítélt,
gazdagabb termést remél
a kései aratás.

Ha hajlítható lennél...

Már megint fejfájással ébredsz, de nem panaszkodol. Egyrészt nincs kinek, másrészt meg minek, ha úgysem szűnik meg tőle a nyomás az agyadban.
Mint ahogy nem szűnik meg az agysejtjeid vándorlása sem, pedig talán felesleges izgatnod magad magadért, másokért meg hasztalan próbálkozásnak tartják.
De te nem vagy egy feladós típus.
Néha tévedsz a megítélésekben, mint tegnap is.
Azt hiszed a sors kezét te fogod, aki néha kegyetlen, mégis próbálod vak szemét látva vezetgetni az árkokkal tele utadon. De a sors önző is, kibontja magát, és nem átall egyedül elindulni hajnalonta.
Néha úgy elvan magában, hogy el is feledkezik rólad. Ez lenne a legkisebb baj, de amikor ellened fordul nehezen viseled. Olyan éles a tőr amit kezében tart, hogy már-már attól tartasz kárt tesz magában is véle. Aztán meg rájöttél nem jó vele szemben állni, vagy lekezelni. Pár szép szótól megenyhül, és ismét hajlítható lesz, mint az olvasztott acél.
Kemény vagy, miatta. Rájöttél, nem lehet félvállról sem venni, vagy elfogadod ilyennek, vagy sorstalanság várhat rád, amit nagyon nem szeretnél még.
Sok dolog vár még rád, most kezdesz élni.
Példának okáért még meg sem próbáltad milyen lehet magas lovon ülni. Öszvér hátán már ültél, de az is olyan, mint a sors. Meg-megáll, és félő, hogy makrancossága miatt megáll az időd.
A magas ló viszont kényelmes lehet, és a kilátás is pompás. Bár ezt, te csak elképzeled, mert akik ott ülnek már nem állnak szóba kis emberekkel, nagyot kellene kiáltaniuk ahhoz, hogy akik alul maradtak meghallják.
Az ostor nyele viszont jó hosszú, jobb híján, inkább csak azzal legyezgetik az arra tévedőket.
Szóval meg kellene próbálnod magas lóra ülnöd, mert kíváncsi lennék, milyen lenne a tartásod...
Biztosan lehet valahol egy magas lovat találni. A kedvemért keress egyet....