Mindig ugyanaz az érzés, nem először történik meg vele.
Akkor felébred és kínjában, vagy örömében, de belül mindig elindul valami, mintha kötelező volna megjelennie a koponyában rajzó agysejtek tömegének valamelyikében.
Talán a remény élteti, hogy meghallja a belső hang, és erejét nem kímélve, a hajnali fáradtságot elfeledve leül végre akinek megadatott, hogy leírja.
Igen. A közhelynek számító, jó öreg remény, aki mindig az utolsó percben érkezik és persze unja már, hogy mindig ő kelti fel a tétlenségből az agyat, de tudván tudja, hogy nélküle a nagy semmiben tengődne örökké, mivel a sík képek fogadása miatt maga is sík maradna.
Felcsigázza hát, és amint kinyílik a szem máris vendégek érkeznek.
Ők, a válogatás nélküli, csalamádé információk. Persze kopogtatás nélkül. Erre, elkezd belül valami csavaros forma képződni, amitől a nyughatatlanság ül az agysejteket irányító seregek trónjára, és mindaddig osztogatja a parancsait, amíg az, akinek megadatott, elő nem készíti fegyvereit.
A szűrő az első amire szüksége van. A külső hatások csak jönnek, jönnek, s mivel ennyi észlelésre nincs szüksége, elkezd valami köré csoportosítani. Talán egy jelenség, egy kiemelkedő hatású impulzus, egy semminek tűnő érzés lesz az, ami aztán folyammá alakítja a beérkezett információkat.
Második fegyvere a toll.
Akkor felébred és kínjában, vagy örömében, de belül mindig elindul valami, mintha kötelező volna megjelennie a koponyában rajzó agysejtek tömegének valamelyikében.
Talán a remény élteti, hogy meghallja a belső hang, és erejét nem kímélve, a hajnali fáradtságot elfeledve leül végre akinek megadatott, hogy leírja.
Igen. A közhelynek számító, jó öreg remény, aki mindig az utolsó percben érkezik és persze unja már, hogy mindig ő kelti fel a tétlenségből az agyat, de tudván tudja, hogy nélküle a nagy semmiben tengődne örökké, mivel a sík képek fogadása miatt maga is sík maradna.
Felcsigázza hát, és amint kinyílik a szem máris vendégek érkeznek.
Ők, a válogatás nélküli, csalamádé információk. Persze kopogtatás nélkül. Erre, elkezd belül valami csavaros forma képződni, amitől a nyughatatlanság ül az agysejteket irányító seregek trónjára, és mindaddig osztogatja a parancsait, amíg az, akinek megadatott, elő nem készíti fegyvereit.
A szűrő az első amire szüksége van. A külső hatások csak jönnek, jönnek, s mivel ennyi észlelésre nincs szüksége, elkezd valami köré csoportosítani. Talán egy jelenség, egy kiemelkedő hatású impulzus, egy semminek tűnő érzés lesz az, ami aztán folyammá alakítja a beérkezett információkat.
Második fegyvere a toll.
Írni fog. Akinek megadatott így harcol, és teszi ezt úgy, mintha gyógyírnak szánná gondolatainak rögzítését. Valóban az. Előbb csak önmaga kezd megkönnyebbülni, és fellélegzik a végtelennek tűnő belső harc után, ugyanis minden egyes alkalommal meg kell küzdenie a feleslegesség-tudattat, és szembe kell néznie önmagával , no meg a homlokára nőtt szarvakkal. Akár egy ökör, állapítja meg, akinek megadatott.
Aztán, ha ebben már kellően kifáradt és a gondolatok makacsságuk révén mégsem tágítanak, már nem törődik a külvilággal, a következményekkel, csak ír, ír, mintha kötelessége lenne megmutatni valamit abból, ami csak az ő belső szobájában születhet meg.
Ilyenkor nincs rokon, nincs éhség, szomjúság, csak a belső hang létezik, ami mondja és mondja a magáét. Még elterelni sem lehetne, mert minden perc számít. Ha késve, vagy gyorsan születik az írás talán örökké a sötétben marad a fiók mélyén.
A remény mindezt látja és szélesen elvigyorodik. Újabb győzelmét megünnepelve elégedetten pöffeszkedik tovább, mintha ő lenne az elme rugója, mintha nélküle csak sík maradna az agy, és a megannyi izgő-mozgó agysejt lassú halálra lenne ítélve.
Aztán, ha ebben már kellően kifáradt és a gondolatok makacsságuk révén mégsem tágítanak, már nem törődik a külvilággal, a következményekkel, csak ír, ír, mintha kötelessége lenne megmutatni valamit abból, ami csak az ő belső szobájában születhet meg.
Ilyenkor nincs rokon, nincs éhség, szomjúság, csak a belső hang létezik, ami mondja és mondja a magáét. Még elterelni sem lehetne, mert minden perc számít. Ha késve, vagy gyorsan születik az írás talán örökké a sötétben marad a fiók mélyén.
A remény mindezt látja és szélesen elvigyorodik. Újabb győzelmét megünnepelve elégedetten pöffeszkedik tovább, mintha ő lenne az elme rugója, mintha nélküle csak sík maradna az agy, és a megannyi izgő-mozgó agysejt lassú halálra lenne ítélve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése