Hangodról

Mint öreg juhász, ki nyáját őrzi

nézel a fűre magad elé, s nem 

érted miért kaptad a hangod,

csak dalolod, s száll az ég felé.

Visszamész hátra a legelső évre,

mikor eszmélni kezdett nyelved,

s anyád arcára csókok közben

az első szód kilehelted.

Kapott ő ölbe, forgatott, s emelt

magasra karja: - beszél a gyermek,

a nevemet mondta, - s hangját

az öreg utca is hallja.

Ő, elment, de benned maradt a szó, 

puha és íze a nyelveden ékes, 

nekem való fülbevaló, 

súgjad, mert hallani édes.