Csapdában

Pánikot keltett a nekem utolsó
földre kergetett fekete angyal
pánikot hogy aggódjunk félve a
tőle nemzett vad izgalommal
hogy mi lesz ha viharja szétdobálja
a családba rakott rendünk
ha nem hozza el az este sem a tenyérbe
zárt imával megrendelt csendünk
felkavarja az álmokat lidércek jönnek sorban
s kioltják majd a kis tüzet a szívkandallónkban
aztán a maradék szenet is úgy széthajigálják
hogy ne tudjunk gyújtani hidegben
magánytól szenvedő kályhát
s míg az ösztönöknek hódolunk
törünk előrenyomulunk taposunk egymás fejére
bélyeget nyom az embere vivátot tartó kezére
és égünk és tűz van mely lobog nekünk
arcunkra égeti hálánk hogy nála lehetünk
új-boldogok mert ami jár az jár s hisszük
a szabadság szárnya vár
s a lélek bennünk átöltözött
közben a fertőnkben fürödhetünk
hullámos látszat örömök között
s nem számít az hogy életünk ezalatt
a pokolra beköltözött.