most látnod kell a rám zuhant
feszültséget, a versedből kötött
csokrot a nyakamon,
hogy akadok fent minden szavadon,
s mint a nyúl az orvul kötött hurkon,
vergődik bennem a tudat, te tudtad mi
fog elérni téged, mi vágja ketté anyátlan
sorsodat.
Bár élnél most! Az asszonyok ma is
szeretnének, korai vágyad nem lenne
idegen, ölükre vonnának, agyon becéznének.
A rezge gondolataid, a küszködésed,
a saját el nem fogadásod, semmivé lennének
és erénynek javadra írnák kibicsaklásod,
a jövőre való kacsingatásod.
De mi lenne akkor velem, ó...mi lenne
akkor? Nem olvashatnám szavaid hajnali
keserves hatkor,
és nem lenne versláb mi ágyba visz,
életem üresebb lenne, s magányba halna
bennem a kín.
Az erdődből a megszűrt lég, mint
buborék az üvegben: szállna,
pezsegne pohárban, akár a szódavíz.
Másnak tán olcsó szódavíz.
Én szeretem, ha égeti torkom amit nyelek,
a világgal érted is feleselek,
mert te nekem is írtál, s én meg most neked,
teljes tüdőmből hálásan énekelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése