Nem csábít az új

Furcsán új nekem az élet,

mintha kigyógyultam volna,

a bajaim másak, s a 

régiek helyett már új 

múzsák udvarolnak.

Kiszívtam talán erejüket, 

hogy lefogyva mentek el,

hívom őket karomba vissza, 

de egyik sem figyel.

Ezek az újak, még nem értik

mit jelent nekem a szó, 

mi forrik tüzemen, mint a tej, 

édes és nyugtató.

Még az új is lehet unott, 

a csend is lehet zaj,

s marad az üres jutalom

egy üvegnyi fals kacaj.

Visszasírom a tegnapok

régi múzsás perceit, mert

szebben keltek a hajnalok,

s velem ébredt a drága kín,

a bent született, feszítő, 

adni akarás csodája, a 

kényszerítő biztatás írni

és sírni a világba.

Összecsapódni kóborló,

szegény, kivert lelkekkel,

hol azok üres zugában  

lágyan olvadva élni kell, s mint 

gyermek markában elcsent

cukor, egy megváltó csenddé folyni el...