Össze sem pakoltál, még vár
öreg tollad, és fekete pacát csöppen
az asztalon, gurul utánad, de
senki sincs, hát koppanva landol
a talajon.
No meg a társaik, a tiszták és
szerények, a lángot váró papírok,
örök fehérben árván állnak,
akár a megcsalt menyasszonyok.
Magányos tárgyaid örökül hagyod,
s a lámpásod csendben lekapcsolod.
Pedig Te nem voltál cserben hagyó,
máson kérődző fő gonosz,
csak szófogadó, egy átutazó,
mert hívtak hát mész és nem átkozódsz,
hogy elfogyott az útravalód.
Majd illően megsiratnak,
benned tán jobban magukat,
s mielőtt a földbe ringatnak,
kezed ügyébe zsoltárt is adnak.
Mert hited vitte az életed, és
melléd teszik a világba látó
négy dimenziós szemüveged.
Egy ösvény vezet s fellegek várnak
mire annyiszor emelted szemed,
visznek el a csendszagú tájak,
része leszel az örök világnak,
és ott olvassák fel versedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése