Február végi fák

Nekem is szabad megírni,

milyen a néma világ,

hogy állnak kint felhőt tartva

a február végi fák.

A sínek mellett, mint őrök,

gyökérbe fagyva a titok,

magukba zárva örökre őrzik,

mit sikongatnak a vonatok.

Csak testben vagyok jelen,

egy alak, ki csöndben ül,

közben a lelkem előre szalad,

és belül a vágy hegedül.

Sima az út, suhan a vonat,

a sínek acélja kényes,

felsikít, ahogy a kerék

öleli szorosan, ettől fényes.

A nap is dolgozik, sárgára nyal

minden mosolygó ablakot,

az ablakok mögött anyókák szeme

lesi az idős holnapot.

Még hatvan perc érkezésig,

a test akkor újra éled,

s visszaadja talpa alatt

hangját a néma falevélnek.