Talpam alól elfolyik a sok nyom,
követhetetlen kuszaság,
hagytam magamból hátra káoszt,
ha már az életem pusztaság.
Ellenszegültem minden jó szónak,
önmagam alkottam törvényemet,
megcsináltam sodró vizemre
mélyben tartó örvényemet.
Hittem: az ifjúság csemete erdő, zöld
lombbal megrakott, örökkön termő, szabad,
és rá visszanézni jó. De csúf dolgaim
nevetnek szemembe. Minden a szemétre való.
Vétkeztem korán, s oktalan szórtam
magamat felszeletel szét,
ki beszegte sorsom kendőjét
ollóval vágott, és vissza se néz.
Maradtam földben, vízben, sárban,
megbújva kicsépelt kalászban
akár a szomjas bolond bogár,
zümmögve száll, és esőcseppre vár.
Háromszor ért árvaság után,
már ridegen mosolyog a nyár,
fekete páncélban a test,
elmúlt ki szivárványt keres.
Elmúló szivárvány...
VálaszTörléseső hozza az újat!
Szemeid ragyogásától
friss élet sarjad
Ki tiporna sárba, latyakba
zivatar azt könnyedén elmossa
flegma külvilágnak tartozékai
mind csak a múlt halvány árnyai
Ne figyelj hát másra
csak a sok Barátra!
Ölellek.. Ildikó :)
Tőled elfogadom a tanácsokat, a barátokra nagy szükségem van, és látom, én is fontos vagyok nekik.
TörlésKöszönöm drága Ildikó, el nem múló figyelmed, kedves lélekrezdüléseid mindig megörvendeztetik lehangolt citera-lelkemet.
Ölellek, szaffy