Lassú halálra ítélve

Akinek megadatott alszik. A kóbor álmok még javában kergetőznek az éjszaka birtokán. A gondolata nyugodt, ám egy idő után apró fénynyalábok kezdenek el cikázni a szemhéja falán.

 Mindig ugyanaz az érzés, nem először történik meg vele.
Akkor felébred és kínjában, vagy örömében, de belül mindig elindul valami, mintha kötelező volna megjelennie a koponyában rajzó agysejtek tömegének valamelyikében.
Talán a remény élteti, hogy meghallja a belső hang, és erejét nem kímélve, a hajnali fáradtságot elfeledve leül végre akinek megadatott, hogy leírja.
 Igen. A közhelynek számító, jó öreg remény, aki mindig az utolsó percben érkezik és persze unja már, hogy mindig ő kelti fel a tétlenségből az agyat, de tudván tudja, hogy nélküle a nagy semmiben tengődne örökké, mivel a sík képek fogadása miatt maga is sík maradna.
Felcsigázza hát, és amint kinyílik a szem máris vendégek érkeznek.
Ők, a válogatás nélküli, csalamádé információk. Persze kopogtatás nélkül. Erre, elkezd belül valami csavaros forma képződni, amitől a nyughatatlanság ül az agysejteket irányító seregek trónjára, és mindaddig osztogatja a parancsait, amíg az, akinek megadatott, elő nem készíti fegyvereit.
A szűrő az első amire szüksége van. A külső hatások csak jönnek, jönnek, s mivel ennyi észlelésre nincs szüksége, elkezd valami köré csoportosítani. Talán egy jelenség, egy kiemelkedő hatású impulzus, egy semminek tűnő érzés lesz az, ami aztán folyammá alakítja a beérkezett információkat.
Második fegyvere a toll. 

Írni fog. Akinek megadatott így harcol, és teszi ezt úgy, mintha gyógyírnak szánná gondolatainak rögzítését. Valóban az. Előbb csak önmaga kezd megkönnyebbülni, és fellélegzik a végtelennek tűnő belső harc után, ugyanis minden egyes alkalommal meg kell küzdenie a feleslegesség-tudattat, és szembe kell néznie önmagával , no meg a homlokára nőtt szarvakkal. Akár egy ökör, állapítja meg, akinek megadatott.
   Aztán, ha ebben már kellően kifáradt és a gondolatok makacsságuk révén mégsem tágítanak, már nem törődik a külvilággal, a következményekkel, csak ír, ír, mintha kötelessége lenne megmutatni valamit abból, ami csak az ő belső szobájában születhet meg.
Ilyenkor nincs rokon, nincs éhség, szomjúság, csak a belső hang létezik, ami mondja és mondja a magáét. Még elterelni sem lehetne, mert minden perc számít. Ha késve, vagy gyorsan születik az írás talán örökké a sötétben marad a fiók mélyén.
A remény mindezt látja és szélesen elvigyorodik. Újabb győzelmét megünnepelve elégedetten pöffeszkedik tovább, mintha ő lenne az elme rugója, mintha nélküle csak sík maradna az agy, és a megannyi izgő-mozgó agysejt lassú halálra lenne ítélve.

Talpam alól...

Talpam alól elfolyik a sok nyom,
követhetetlen kuszaság,
hagytam magamból hátra káoszt,
ha már az életem pusztaság.


Ellenszegültem minden jó szónak,
önmagam alkottam törvényemet,
megcsináltam sodró vizemre
mélyben tartó örvényemet.


Hittem: az ifjúság csemete erdő, zöld 
lombbal megrakott, örökkön termő, szabad, 
és rá visszanézni jó. De csúf dolgaim 
nevetnek szemembe. Minden a szemétre való.


Vétkeztem korán, s oktalan szórtam
magamat felszeletel szét,
ki beszegte sorsom kendőjét
ollóval vágott, és vissza se néz.


Maradtam földben, vízben, sárban,
megbújva kicsépelt kalászban
akár a szomjas bolond bogár,
zümmögve száll, és esőcseppre vár.


Háromszor ért árvaság után,
már ridegen mosolyog a nyár,
fekete páncélban a test,
elmúlt ki szivárványt keres.

Szelektálva

Bírák is jönnek szemben az úton

értékelő táblácskát tartva,

a büszkék elmennek melletted,

vagy magukban hitványnak tartva 

odadobnak egy falatot, egy koncot, 

hogy rágódj el rajta.

S hogy igaz talán, vagy ál-beszéd?

Eldönti mindig a nap, mikor lehetne 

többet tenni, védőbeszéddel elfedezni, 

ám nyelvébe harap a bennük lógó

míves nagy harang. És nem szól, nem hirdet 

üdvözlégyet, így rádöbben benned a csend,

félrevezettek a táblatartók,  de belül már

szült a rend.

Kirázod magadból hajnalonta a fáj-töviseket.

Tudod ki lehet, ki tőlük elvezet, és szavaiban

megfürödni tiszta élvezet.

Az én helyem...

Az én helyem nem bélelt kosár,

mint csibéknek kelés után,

azoknak jár selyem párna,

kakukkoknak ott láda, 

törekszalma melegágya.

Az én helyem vászon batyu,

visz magával vándor, s a falu

hasonlóan vászon népe,

nem bársony a rétegem,

hogy helyemet megtaláltam

nincs felőle kételyem...

Február végi fák

Nekem is szabad megírni,

milyen a néma világ,

hogy állnak kint felhőt tartva

a február végi fák.

A sínek mellett, mint őrök,

gyökérbe fagyva a titok,

magukba zárva örökre őrzik,

mit sikongatnak a vonatok.

Csak testben vagyok jelen,

egy alak, ki csöndben ül,

közben a lelkem előre szalad,

és belül a vágy hegedül.

Sima az út, suhan a vonat,

a sínek acélja kényes,

felsikít, ahogy a kerék

öleli szorosan, ettől fényes.

A nap is dolgozik, sárgára nyal

minden mosolygó ablakot,

az ablakok mögött anyókák szeme

lesi az idős holnapot.

Még hatvan perc érkezésig,

a test akkor újra éled,

s visszaadja talpa alatt

hangját a néma falevélnek.

J.A.-hoz

Ha van a földön kívül élet,

most látnod kell a rám zuhant 

feszültséget, a versedből kötött

csokrot a nyakamon,

hogy akadok fent minden szavadon,

s mint a nyúl az orvul kötött hurkon, 

vergődik bennem a tudat, te tudtad mi 

fog elérni téged, mi vágja ketté anyátlan 

sorsodat.

Bár élnél most!  Az asszonyok ma is

szeretnének, korai vágyad nem lenne

idegen, ölükre vonnának, agyon becéznének.

A rezge gondolataid, a küszködésed, 

a saját el nem fogadásod, semmivé lennének 

és erénynek javadra írnák kibicsaklásod,

a jövőre való kacsingatásod.

De mi lenne akkor velem, ó...mi lenne

akkor? Nem olvashatnám szavaid hajnali 

keserves hatkor,

és nem lenne versláb mi ágyba visz,

életem üresebb lenne, s magányba halna 

bennem a kín.

Az erdődből a megszűrt lég, mint

buborék az üvegben: szállna, 

pezsegne pohárban, akár a szódavíz.

Másnak tán olcsó szódavíz.

Én szeretem, ha égeti torkom amit nyelek,

a világgal érted is feleselek, 

mert te nekem is írtál, s én meg most neked,

teljes tüdőmből hálásan énekelek.

Példa a hogyanra

Úgy tanítottál, hogy közben gyötörtél

sok csalódás sebet ejtve, 

a pír pompa tort ült az arcomon

a természetességet is felejtve,

de a ráncom, a bölcs mindet eltakarta, 

s így nem felelhettem harccal a harcra...  

Helyette csendesen, megnyugvón léptem, 

akár a csecsemő párnás talpa topog, s ha

elértem már egy kapaszkodást,

úgy álltam bosszút, mielőtt megtaposott, 

hogy megkerültem a megalázottság összegyűlt rongyát, 

és úgy állok bosszút, hogy kinyújtom kezem a kezének, 

a lelkiismerettől csetlőnek bontsuk le dombját.

Míg nem épít belőlük magára hegységet.

Átköltözés

 (nekrológ)

Össze sem pakoltál, még vár 

öreg tollad, és fekete pacát csöppen 

az asztalon, gurul utánad, de 

senki sincs, hát koppanva landol 

a talajon.

No meg a társaik, a tiszták és 

szerények, a lángot váró papírok, 

örök fehérben árván állnak, 

akár a megcsalt menyasszonyok.

Magányos tárgyaid örökül hagyod,

s a lámpásod csendben lekapcsolod.

Pedig Te nem voltál cserben hagyó,

máson kérődző fő gonosz, 

csak szófogadó, egy átutazó,

mert hívtak hát mész és nem átkozódsz,

hogy elfogyott az útravalód.

Majd illően megsiratnak, 

benned tán jobban magukat, 

s mielőtt a földbe ringatnak, 

kezed ügyébe zsoltárt is adnak. 

Mert hited vitte az életed, és 

melléd teszik a világba látó

négy dimenziós szemüveged.

Egy ösvény vezet s fellegek várnak

mire annyiszor emelted szemed,

visznek el a csendszagú tájak, 

része leszel az örök világnak,

és ott olvassák fel versedet.

Kérés

kezedben lenni simogató 

tarts erősen 

kérlek 

zárd össze ujjaid 

ne folyjék ki életem markodból 

-szétgurul, mint higany gyöngyszemei

2009.08.21

A gondolatról (nagy fiamnak)

Azt hinnénk a gondolat semmi.

Elszálló néma köd. Látod?

Betűkké gömbölyödött.

Csoda ez, a semmi csodája,

akár mi magunk, jöttünk és 

mi is alakulunk, s mint vérben

a keringő oxigén, egymásnak

örökül maradunk.

Még nézheted...

"Így éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan."

( József Attila: Íme, hát megleltem hazámat)

Még nézheted a végtelennek látszó
haboktól fehér vén Dunát,
mintha tied lenne a kavicsot mosó,
mert dörögtél rá ezer csodát.
Hogy voltál ebben a rengetegben, és
mertél nekünk "bolond" lenni, de önakaratból vagy
mások miatt, Téged korán kellett eltemetni.
A dinnyehéjad lám kihalásszák, itt nem őrzi
tovább verseid, bár ne hallanád most a felszínt,
hogy osztják szét emlékeid.
S ha nem volt nyugtod életedben, Te 
izgő-mozgó óriás, a halál sem köt meg
nyugalomban, visz a parttól ki tudja merre
a sok törvényhozó ön-glóriás.

JÓZSEF ATTILA: Íme hát megleltem hazámat (Lovasi András)

Megtaláltál

Hogy ne kelljen vállalni önmagam

versekbe, szavakba bújtam,

elrejtőztem a hátam mögé és 

a világra innen toporzékoltam

a viaszos, hideg igazságot. 

Ami az enyém, de osztozom rajta 

hát gyújtok egy máglya világosságot.

Magamra utalt, magam bolondja,

az vagyok,

ki azt hiszi lehet szemben a széllel,

saját szent beszéddel haladni. Előre.  

De megtaláltál, s hogy kíméljem magam

magadba zártál egy időre.

Találgató

Tudom. 

Ha ujjaid csontját ízekre törnék,

A fájdalmat értem büszke fővel tűrnéd.

Ha kínoznának, akár egy gonosztevőt,

Te némább lennél a halnál, és vállalnál 

Magadra tengernek szemfedőt.

A bevallhatatlanért elviselnél mindent,

A kínokat, a megvetést,

Hogy nem érjen tetten a kínzó, ha elhoz 

A csendes gondviselés.

Csak találgatnának a vallatók,

Csak bénán toporognának,

Vajon megtörténtünk?

És kettőnkből mesét horgolnának.

De szép...

Járni az utat homályban,

cipődnek féltő nyomában,

de szép!

Írni melletted selyempapírra,

új nótát régi gondolatra,

de szép!

Elbújni veled egy szigeten,

tengődni mézen, kenyeren,

de szép!

Osonni mögéd zajtalan,

bölcsődnek lenni hangtalan,

de szép!

De szép, de szép, de szép!

Maradj velem, míg nem elég...

Tudósítás

Kedves Hallgatóim! 


Nem mondok újdonságot azzal, hogy egy téli, nappal inkább tiszta, éjjel csillagos ég alatt vagyunk, ahol együtt toljuk napjaink szekerét. 

Elöljáróban elmondom, hogy erre az évszakra nem jellemző a mennydörgés, az égiek fázósan  elcsendesülnek.

Kinek is jutna eszébe ilyenkor a derült égből villámcsapás, ami úgy tud lesújtani a gyanútlan földre, hogy azonnal ízzé-porrá veri a jövőt?

Mégis megérkezett. A hír, a médián keresztül jött, ami nem egy meteoresőt előrejelzett már, de ezt a vihart valahogy nem látta, hol, mikor rontja meg a látszólag csendes eljövendőt.

A különös esemény, még különlegesebb tulajdonsága, hogy nyomkövetővel és célzottan érkezett országunk területére.

Elsősorban a középiskolásokra, kiemelten a 12.-es tanulók felé vette az irányt. 

Órási erejével olyan hatalmas akadályokat döntött eléjük, hogy egyenlőre képtelenek elhagyni ketrecüket, amibe a szokatlan jelenség kényszerítette őket.

A fiatal nemzedék megsegítésére, az anyagi és erkölcsi károk leküzdésére a szülők átlagsebessége megnőtt ugyan, mégis kétségbeesve látnak hozzá az akadálymentesítéshez. 

Kezüket tördelve, nyakukat kitörve próbálnak különböző forrásokat találni ahhoz, hogy legalább az éltető víz biztosítva legyen a gyermekeik számára. 

A hirtelen támadt csapás nem csupán az idegeket őrli fel, hanem gátlástalanul tarolja le a már felépített jövőre néző terveket.

A gyermekek a ketrecben nem látnak világosan. A szülők kint rekedtek. Tanácstalanul dugják össze a fejüket az iskolák tanáraival, akik maguk is elvesztették lábuk alól a talajt.

A zavar teljes, mindenki egymásra mutogat, ha tanácsot kérnek, tudják azt, hogy bármilyen ötlet  öngyilkos döntés lehet.

Sajnos még nincs vége, újabb támadás várható, aminek szintén nem tudhatjuk pontos idejét, az oka pedig még a jelenleginek sem derült ki. Csak találgatások vannak. 

A káoszon kívül, most semmi sem tökéletes. Záporoznak a kérdések, és válasz nélkül csapódnak a falakhoz. Dúl a hangorkán, a vitatkozás, a fenyegetőzés, ami minden igazi katasztrófához jár.

Már-már tettlegességre kerül sor, amikor a lányok radikális döntésre szánják el magukat, és a biztonság kérdőjeles zászlaját dugják ki a rácson, hogy szót kaphassanak ebben a kegyetlen időben.

A legelszántabbak egyike, aki hangsúlyozom mindössze 18 éves, kiáltványt intéz a felnőtt táradalomhoz. Ők, mikor meghallják az élesen hasító - CSEND! - szót, megkövülve állnak meg vigyázzban.

- Megtaláltuk a megoldást! Ne parázzatok! - mondja az alig felnőtt gyermeklány, - úgy döntöttünk, férjhez megyünk.

Döbbent némaság, majd a ketrec hátsó sorából, egy majdnem-férfi hang hallatszik. - És mi lesz a fiúkkal?

A napszámos verse

Mikor munkáért sorban álltam,

az Úr gondolt egy nagyot,

nekem a földhöz megkötöttnek

kertészkedő dolgot adott.

Napszámos vagyok, 

az időt meg hozzá bérlem,

ojtója lettem a kiskertekből 

összegyűjtött vad venyigéknek,

és erőm mellé örök társnak, 

türelmet kértem enyhülésnek.

Gyors ollómmal, metszek, metszek 

s ha gyöngyük cseppen, mint eresznek,

letörlöm, de nem sajnálom,

élét úgyis belemártom, 

ha kell, a gazda nélkül, 

de lugasomon szőlő terem

szemeimnek víg emlékül.

Taníts...

Taníts meg engem Istenem,
tűrni a szívek vad telét,
állni a fagyban, mint a fák,
s várni a tavasz melegét!

Kórkép 2

Álmaink már megkövesültek, az őrzött titkok
pusztulásra várnak, egy-egy jövőt tesznek
ma üllőre, a konok fejű, önző kalapácsnak.

Istent játszók átírják a törvényt, kezük, mint
a sarló hajlik vissza, s a rügybe serdült ifjak álmait,
a valóság mohón szakítja vissza.

Zárt raktak a tudás fája elé, s bár bűntelenül
mászhatná gyermek, kapupénzen vehet ma diplomát,
s ha nincsen pénzed? Elnyelnek a vermek.

Csillag-mese

A csillagok kövei tisztán égnek,
tán angyalok porolják őket,
minden nap felkötik szép fejükre
a fellegből varrott főkötőket.
Üdék a csalóka, elcsent fények,
és összefonódott árnyainknak
egy régi altatót elmesélnek.
Mese után, lágy álom kél,
ők fázósan néznek össze,
bújnának el a felleg alá,
hogy csend legyen most, és
mindörökre.
Itt van a csend, és távoli hang,
elpihen egy dalban,
sétálok puha álomvilágban.
Te nem alszol el,
sepred az utam,
mi hátra van térdig virágban járjam.

Internetkávéház

A világ hatalmas presszójában, az internetkávéházban, ülünk többnyire
üres hassal, s írunk, beszélünk indulattal, vagy merem hinni anélkül is,
ki haragszik olykor kibékül is, a lényeg, hogy tesszük a dolgunk, s
jobb híján magunkban morgolódunk.
Van is miért, mert a rendszer, hol lassú, hol meg kellemes, és aki egyszer
írni kezd, azt tudjuk jól, ha gondolat jön, ő kényszeres, mert a világot nézi,
nézi, s a változást kivesézi.
A presszóban külön termek, az írók ott tanyát vernek, s választott, vagy
valós névvel szembeszállnak az eszmével.
Írnak örök szerelemről, múltból kapart emlékekről, ősökről és hősökről,
egy szebbé álmodott jövőről.
De kérdem én az olvasó, csak néha tollat koptató, mi lenne, ha egy teremben,
egy helyen dúlna ez a hitet adó, papírforma szerelem?
Nem érne-e többet a szó, a leírt csoda, a ringató? Kamatoznának a féltett
érmék, a talentum ritka érték.
Mi lenne, ha összerakva írásból a javakat, zászló alatt hirdetnék a szavakat?
Több hang együtt messzebb hallik, erősebb a rezgésszám, s tán befogja
az illetékes egy jól kiépült antennán...

Az idő múlását...

Judit


Az idő múlását arcodról nézem,

olyan vagy nekem, mint tiszta tükör,

benned látom meztelenségem,

múltamból kinőtt eljövendőm.

Sima, hibátlan szeplőtlenségem

bőrödre csókoltam éjeken, 

csak ketten voltunk, s míg állt az idő,

egyek lettünk én úgy hiszem.

Csak most vettem észre milyen

a bársony, viseld büszkén, délcegen, 

és átadod majd, mert szebbnek találod 

egy pólyába csomagolt gyermeken.

Küldetés

Milyen kellemes érzés. Megsimogatták őket, megcsinosították, hogy külsejük ne riassza a használókat. Megteremtődtek valamire, ami a tisztaság fogalmához szorosan tartozik. Még örültek is, hogy ilyen nemes feladatot kaptak, nem úgy, mint a szomszédban a toalett papír.

Szalvétának lenni rangot jelent ebben az újrahasznosított világban. Azért nem mindegy mit tisztít meg a célra kirendelt termék.

Többen voltak. Társaikat hamar elkapkodták, pedig semmivel nem voltak szebbek, és tudásuk sem volt nagyobb. Szerencse dolga lenne? Futott át rajtuk ez a kérdés, de ők, nem hittek sem Fortunában, sem a véletlenben, és hogy ketten maradtak, csak úgy fekve az asztalon a magányosság érzése lett rajtuk úrrá.

 Egymáshoz simultak, és titokban azt remélték egyszerre fogják használni őket. Nem féltek a végtől, tisztában voltak vele, hogy egyszer mindennek vége, de ők nem arra gondoltak mi lesz akkor, hanem arra vágytak, hogy mielőtt elmennek utolsó útjukon, fontos küldetésüket teljesítsék. 

Vártak hát türelmesen. 

Előbb csak ide-oda lökődtek, majd az óvatlan kezek miatt, egyre sodródtak az asztal pereme felé, és onnan hirtelen, hangtalanul huppantak le a földre. Az emberek még észre sem vették, hogy kettővel kevesebben maradtak arra a bizonyos célra, amire megteremtődtek.  A tömegtermék, fel sem tűnik, ha hullik, de ők ketten máris hiányozni kezdtek egymásnak. 

Úgy estek, hogy sarkaik még összeértek, mikor a padlóra zuhantak. Némi reményt éreztek arra, hogy így jobban fókuszba kerülnek, mert a fehér szín világít a sötét padlózaton, és összegyűrve legalább a szemétkosárban egymásba bújhatnak.

De senki nem törődött velük. Egyetlen kéz sem nyúlt utánuk, egy derék sem hajolt mélyre, hogy visszakerüljenek az asztal tetejére.
Már csak lábakat, cipőorrokat láttak, rúgták, taposták őket. Aztán dübörgött a zene, ők pedig egyre távolodtak a céltól. Sem egymáséi nem lehettek, sem a küldetésüket nem teljesíthették. A hátukon sáros talpnyomokkal, mintha megbélyegezték volna őket, úgy maradtak ott megszaggatva, eltiporva, szinte semmivé válva. Majd csend lett...

  

Hangodról

Mint öreg juhász, ki nyáját őrzi

nézel a fűre magad elé, s nem 

érted miért kaptad a hangod,

csak dalolod, s száll az ég felé.

Visszamész hátra a legelső évre,

mikor eszmélni kezdett nyelved,

s anyád arcára csókok közben

az első szód kilehelted.

Kapott ő ölbe, forgatott, s emelt

magasra karja: - beszél a gyermek,

a nevemet mondta, - s hangját

az öreg utca is hallja.

Ő, elment, de benned maradt a szó, 

puha és íze a nyelveden ékes, 

nekem való fülbevaló, 

súgjad, mert hallani édes.

Világomból

Téli édes zsongás incseleg velem,

szelíd derű kerget hideg időt,

felkapja fejét, indul a szerelem,

és nevetve győz le havas hegytetőt. 

Nincs akadály, ha csúcsra hív az óra,

bár zsarnokként tombol a vén hideg,

szárnyal a fény, a veres Nap bókol, 

s ág közé bújva szél integet. 

A lábak visznek, a táj édes otthon,

magába zár a borókás liget,

világomra a szunnyadó parton, 

az égből takarót terítenek. 

Betakarva

Mintha Isten meghallotta volna,
jövőnk miatt aggódva sírtam, 
hogy bús az élet a föld alatt,
fázik a teste, s a madarak
elviszik messze, 
és nem marad,
magyar kenyérnek búzamag.

Ránk nézett az Égi úr, és küldött
ránk bőségben havat, hogy az a 
reményben alvó búzamag, 
mit magyar vetett,
magyar legyen, 
s bár kárognak még a vész-madarak,
ebből a földből magyar kaszának,
magyar kenyérnek kél  a mag.

Hajt, kél, majd őrlődik porrá,
viszi a szél mint könnyű terhet,
behinti vele a világ szobáját,
kemence lángja Égre száll jelnek...
...és sül a cipó, a kis kerek arcú,
mosolygón eszi a gyermek,
ki mer a világba robbani bátran
s temeti be a bajt jósló vermet.

Virág lennék

Istenem, de szép volna,

ha a jókedv nekem udvarolna,

és hagynám, hogy megcsókoljon,

életemre rásimuljon,

mindig ölelne drága karral,

éjjel is, ha zord morajjal a bánat

lerohanná az ágyat, 

vele, a bajt kicseleznénk,

hűs markából álmot innék,

száz kis csodát megteremtve, 

virág lennék jókedvemben.

Nem csábít az új

Furcsán új nekem az élet,

mintha kigyógyultam volna,

a bajaim másak, s a 

régiek helyett már új 

múzsák udvarolnak.

Kiszívtam talán erejüket, 

hogy lefogyva mentek el,

hívom őket karomba vissza, 

de egyik sem figyel.

Ezek az újak, még nem értik

mit jelent nekem a szó, 

mi forrik tüzemen, mint a tej, 

édes és nyugtató.

Még az új is lehet unott, 

a csend is lehet zaj,

s marad az üres jutalom

egy üvegnyi fals kacaj.

Visszasírom a tegnapok

régi múzsás perceit, mert

szebben keltek a hajnalok,

s velem ébredt a drága kín,

a bent született, feszítő, 

adni akarás csodája, a 

kényszerítő biztatás írni

és sírni a világba.

Összecsapódni kóborló,

szegény, kivert lelkekkel,

hol azok üres zugában  

lágyan olvadva élni kell, s mint 

gyermek markában elcsent

cukor, egy megváltó csenddé folyni el...

Csapdában

Pánikot keltett a nekem utolsó
földre kergetett fekete angyal
pánikot hogy aggódjunk félve a
tőle nemzett vad izgalommal
hogy mi lesz ha viharja szétdobálja
a családba rakott rendünk
ha nem hozza el az este sem a tenyérbe
zárt imával megrendelt csendünk
felkavarja az álmokat lidércek jönnek sorban
s kioltják majd a kis tüzet a szívkandallónkban
aztán a maradék szenet is úgy széthajigálják
hogy ne tudjunk gyújtani hidegben
magánytól szenvedő kályhát
s míg az ösztönöknek hódolunk
törünk előrenyomulunk taposunk egymás fejére
bélyeget nyom az embere vivátot tartó kezére
és égünk és tűz van mely lobog nekünk
arcunkra égeti hálánk hogy nála lehetünk
új-boldogok mert ami jár az jár s hisszük
a szabadság szárnya vár
s a lélek bennünk átöltözött
közben a fertőnkben fürödhetünk
hullámos látszat örömök között
s nem számít az hogy életünk ezalatt
a pokolra beköltözött.

Szívnagyobbodás

Érzéseim a szívedhez nőttek

s tán ettől fejlődött nagyra,

dobbanok benned ritmust, és  

rád növök, mint jég tapad rá 

a kirendelt fagyra, 

s tartalak fogva belső parancsra, 

mit diktálnak a dobogások,

és nem olvasztanak rólad le

a tavaszi sárga napnyalábok

A vágyra meg szövök gondolatot

és kérek az időtől évet, hogy 

ezt a szívnagyobbodást 

ne gyógyítsd, inkább élvezd, míg

az érzést vissza nem kéred.

Most engedd, tombolja ki magát, 

levegőm úgyis általad veszem, 

vizem ajkadról szócsobbanás,

és szemeddel néz a szemem.

Ha mellkasodban nem fér már 

a szívedre bilincselt szorítás, 

cseréljünk helyet, és hagyd 

hogy a szíved az enyémben a 

trónusán foglaljon helyet...

Hagyaték...(virtus)

Nem fogok én mindig visszajárni,
s számat tátani, ha  üres a tenyér,
csak jöttem a melegért, 
mint hazajáró fecskék, 
szomorúan látom kihalt az ereszték, 
egyedül itt sem jó, a magányos 
gondolat rossz tojást ereszt,
legyen hát másoké a nekem szánt eresz.