A világ asztaláról

A testem só-nehéz,
mintha ezer ökör porrá zúzta volna,
keresztbe át, meg onnan vissza,
homlokom mögött méla-setét.
Gondolat alszik paplanában,
agyamnak meleg csend-zugában,
nem farag elmém vers-mesét.

A régiekből élek.
Velük szomjam oltom,
dús kutak töltik meg kiapadt hajlékom.
Ilyenkor olvasok,
klasszikust,
mait,
mindig a verset.

Ízük a számban roppanón herseg,
nyelvemre folynak keser-édes nedvek,
fájdalmak, szerelmek, véres-szenvek,
harcok.

Mondjátok nekem, még mit akartok?

Minden igétek ma is szaggat,
szűköl, ordít, lázad itt belül,
és fáj, hogyha kell,
tűzet visz ajkam át a partra...

Korholtok, neveltek rendületlenül.

Édes-igából - szabad járom,
dúdolom őket, muzsikálom.

Új érát él a múltidő.

Naponta támad fel sírjából versetek,
mit lélek-papírra sírva,
világ-asztalra tettetek.

Albert Györgyi , Bródy János - Filléres emlékeim (duett )

Ne nézz!

Ne nézz
irigyen, ha nem melletted járok
az utca kövén,
lent néha fázom,
az emberek sóhaja hűvös,
egyre hűvösebb,
fent lenni jó, a Naphoz közel,
mindig egy arasszal közelebb.

Ne félj, mert megváltottalak! 2

Meddig még?

Türelmem naponta csökken.
Az a hosszú, végtelen,
léniaegyenes folyosó
elfogyni látszik.
Agyam egy gyűrt űr-galaxis,
kövein hiány kockázik.
Nincsenek benne fények,
sem csillagok,
sem lények,
csak a képtelen nagy semmi
kavarta zűr, társa
a félelem
az újtól, ha
átszervezésre szorul
az életem.

Felelet

"De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg."

Ézsaiás könyve 43:1-2

Vízből léptem eléd Uram,
a keresztvíz öntött el,
ma parázson lépdelek,
Veled én nem félek,
hiába égne el
benne a testem földi kapszulája,
Benned a biztatás,
és lelkem a béke várja,
mert Te hívtál el Uram,
- nevemen,
csüggedni, félni mindhiába.

Az űr

Micsoda kíméletlenség a naptól,
mikor a minden,
a sokkal,
nem rímel,
s helyet cserél a semmivel.

gyerekdal: Ovi Beat (Diós Ági - Iván Jutka)

A zene

ha már elfogy a szó
ajkadra nem siet beszéd
kimondani ha fáj
egyedül milyen nehéz
merülj a parttalan szépségbe
kották táncából illanó
hang-ölelkezésbe

Honnan veszed a bátorságot?

ENSZ EMBERI JOGOK: 1. jog

Apró csodáim

...mert valamennyien teremtők vagyunk...

Hajdan volt éjszakákon termőföldembe elvetett
szerelemben megfogant magokból született
két bimbó és két már virágba boruló trombitavirágom
hirdessétek hangos zeneszóval mit az anyaföld belétek táplált
lelketek mélyébe plántált
zengjétek hogy nem volt hiába a belétek oltott szeretet
mert csodák vagytok
élő általam teremtett világom értelmei
vágyaim álmaim hordozói
virágaitok mézédes nektárt kínálnak nekem
ezzel táplálom magam hogy
minden szép és átkozott napon legyen bőven erőm
méltóság
hatalom
kibírni és teremteni bennetek életet
hintsetek virágport
teremjetek
váljatok halhatatlanokká mint ahogy
én is újjászülettem bennetek.



2009.07.05.

Repülés

Szálltam góbé szárnyon
fel a magas égbe,
közelről láthattam
milyen szép a kékje.

Próbálom egyedül,
szárnyaim csattognak
nap felé fordulok,
a fények egyre húznak.

Nem törődök széllel,
csattogó villámmal,
dörgő fellegekkel,
emberek szavával.

Jó itt a magasban,
elkerül a bánat,
nem éri lövés sem
a csapdosó szárnyat.

Végtelenben élni,
senkitől nem félni,
merészet álmodni,
bántást elkerülni.

Ne kérjetek számon,
el ne ítéljetek.
Így tudok, így lehet
szeretni titeket.



2009.07.02.

Kell ott fenn egy ország

Fogadás

Hogyne szeretnélek,
te,
kicsiny, szőke,
szeplőtelen,
még nem mondanám, hogy rád unt szemem,
minden-reggeli első nézésem feléd tágul,
határtalanság mélysége, hossza vár,
sehol egy hegy,
csak fák állnak áldásra emelt karokkal rám.
Ideszülettem.
Fogadom hát a faóriások rám hulló áldás-árját,
hajamba markoló ragaszkodását a bogáncstövisnek,
innen el engem csak előre lábbal visznek,
faláda-zárban,
öledbe fogom pihenni magam,
küzdésem véled,
te,
sárga fém-arany színű
terméketlenségben is fényem.

Leválasztás

Hogy mondjam el? Fáj...és torkon szorít a szó. Most nehéz, de
sok napunk fényében, múlt-sebünk gyógyítható.
Mikor karodba vettél, nyelvemmel tapadtam rád,
- melledre dajkám rakott, kit nem rég még láttam, de önzőn sietve,
már elhagyott-
...meg mások is.
Szemedből olvastam, titkát a vérnek, szó-lisztből gyúrt önkifejezésnek,
szavak-kovászából mosolyogtam vissza, szerettél engem - lelkem elraboltad,
lepedő-vásznam könnyeimet issza.
Reszketett tollam a tanácsért,s hagyaték helyett,
szétfoszló szoptatópárnámra, pokróc-göb türemkedett.
Kínjaim láttad.
Vasvilla-szavakkal arcomba hánytad, oktalanságom,
szerinted, hatás-vadászként sok célon túl lőttem.
gyerek maradtam...sőt....visszafejlődtem.
Én, mégis  bökdösném emlődet...
Vinném utánad, bedagadt verslábbal dagasztó teknőmet,
- tejért...s csüngenék még rajtad!
De más-más rémisztések, rólad levakartak.

Óhaj

Bárcsak magával ragadna a Nap frissessége,
az a szűnni nem merő ragyogás,
amivel beköszöntött ma is,
a hajnali megújulás,
hogy teremtést szakítson ránk!

nem lehet

Hátra nem lehet kereket hajtani,
fékbe forog a lánc,
neked már nem lehet nem megszületni,
kattog a vásznon életed mozija,
s úgy látod kopik a máz,
nem tudod meg nem történtté tenni,
főszerepedet végig kell játszani,
szalagod visszacsévézése,
csak trükkje a gépésznek,
tanúja vagy a meg nem történésnek,
lehullott falevél fára visszapergésének.

Majd

Lukas élet foltozója,
igazság kenet felkenője,
élet-anya keszkenője,
úr vagy, a mindenség alatt
utánad, fekete-bánat marad,
erősen varrd el ruhámon azt a szálat,
és szabad-lelkem majd égbe szállhat!

Középen

Elmúlás előtti,
erőtlen szavak, hiába
lengetnek fehér zászlót,
nem látják azt a heggyé válók,
halálos csendet esküdött fent az ég.
Ködbe borult a tartalom,
irgalom volt-nincs, és fáj nagyon...
Elmálló felhők, alattuk halk,
langyult reményű, szép szavak
páraszemcseként,
semmivé váltan szétfoszlanak.
Ravatalszínű lett a csend,
zászló sem leng,
tört-fehéren,
fekszik fekete szegélyben.
Hegyek között.
Középen.

Ismeretlen ismerős

Keleti homokból hajtatott vessző,
innenső végén a világnak,
ismerőse vagyok ismeretlen tájnak,
vagy, én vagyok neki ismerős,
ott is, hol soha nem éltem,
onnan is kerül egy-két emlékem.

Talpam még nem érte ott a föld porát,
viselem magamon származás jogát,
mert az a barna,
zsír-agyag nem ragadt sarkamra,
nem ékelődött lábujjam közé,
eső utáni elázott másnapra.

Guruló nyomon, emlék-kerék után
megyek, követlek, izgatom sarát
szemeddel lerajzolt hazának, s tudom,
hol nyúlnak el pompás rétjeid,
vad-virágin át,
nem tévedek el, hozzád az úton.

Emlék

                                                                                
Kinek a köd
Kinek a napfény
Kinek a szél üzen
Avarban nem rég
Született emlék
Szívembe elteszem
Üres órákon
Emlékben túrva
Legszebbet előveszem
Képzelet repít
Ott járok megint
Falevél-tengeren

A Zsák, a Folt, és az Idő

Az Idő mindenbe beavatkozik. Ez, ugye senkinek nem újdonság. Ugyanúgy hatással van az emberekre, mint a tárgyakra.
Koptatja, használja őket, aztán egy óvatlan pillanatban eltünteti a szemünk elől. Olyan, mint egy gonosz varázsló.
Már majdnem erre a sorsra jutott a Zsák, meg a Folt is, amikor egyszer csoda történt.
A csodák, emberi kezdeményezéseken múló tettek, amit az égiek jóváhagynak, sőt segítenek is, csak észre kell venni a lehetőségeket.
A Zsák, egyszerű vászonból készült. Nem rég még izgalmas helyeken használták, mára már leginkább otthoni használatra való.
Egy kicsit átalakult az évek alatt, főleg, mióta egy luk keletkezett rajta.
Nem volt már otthon kedves, nem is igen tartottak benne semmit, mások számára használhatatlannak minősült. El is rejtették volna jó mélyre, ha hagyta volna magát.
A Folt, egy kicsit nehezebb helyzetben volt, mert ő meg, éppen egy másik zsákról bontotta le szakszerűen magát, nem is olyan rég.
Annyira nem illett már rá, annyira rikított róla, hogy úgy döntött, ő bizony megválik tőle.
Így kezdődött el a csoda.
A Zsák is, a Folt is elindult a nagyvilágba, két ellentétes irányból, és mivel lábnyomot nem akartak hagyni maguk után, ezért szörffel siettek felfedezni valamit, még az Utolsó Időket kihasználva.
Sok Idő telt el, néha hiábavalóságokkal, néha izgalmasan.
Egyszer, egy nagy terembe értek, ott egy szobába, mit sem sejtve egymásról, mígnem egy bizonyos harmadik, össze nem ismertette őket.
Az Időt leigázva, meghódítva figyelték egymást, majd közeledni kezdtek.
Sok Idő telt el, sok próbálkozás, amikor végre kiderült, a Zsák, meg a Folt összeillenek.
A Folt, pontosan, és ügyesen eltakarta a kifeslett lukat, és színben is illett a Zsákhoz, csak egy kicsit nehezebb anyagból készült, ami talán az előzmények miatt lehetett így.
Ez persze a Zsákot nem zavarta, sőt, azóta is cipeli magán, amíg az Idő közbe nem szól.

Megváltoztál...

Megváltoztál már te is,
a végletekben találod magad
vagy alszol, vagy perzselsz,
nem leled középutad.
Anyám meséi eszemben járnak,
tavaszi mezítláb csattogást,
nyalta a földet, simítva hátát,
kísérte fentről a ragyogás.
Ma csizmába bújunk,
bokánk is fázik, s a kezünket
zsebünkbe dugjuk,
néma gyökerű fák alá állva,
nyakunkat kabátba húzzuk.
Sírnak a felhők, ázott az avar,
elbomlik mind ami volt,
csalogass napfény, öreg igást,
s lábára álló kiscsikót.
Nyílik a föld, reped a termő
magvakért kiált a mély,
eke utáni földszagú tavasz ,
föld-anya méhe szerelmet kér.

Az vagy

Ha, kíváncsi lennél
mit érsz te másnak,
mint tapog feléd a keze,
szavait figyeld, mit dorombolnak, 
s mit üzen feléd a szeme.

Szó-ringató

Szó-bölcsőm fészkében elringatóznak,
pilledő, hunyorgó gyolcs-szavak,
szájam a légből, feszített-némán,
adagnyi méla-űrt elharap.

Ropogós-ízű szél susogásból,
langy-levegőből elkapom,
bent altatom, álmosan-lágyan,
édes-csendszagú mondatom.

Nyelvemre ülő, kis szavaim,
ébredezésig hintáztatom,
Langy-szuszogással, újjászülesztem,
pelyhesen bársony gondolatom.

Úton

Betonarcú,
ráncos, vén segédem,
nem törtél meg teled acélos kezében,
roppantott pedig, törte kemény hátad,
ezernyi fagyszikrát sürgő szenvedélyben.
Nem mosta el hólé szennye tested,
tegnap a zajban újra megkerested,
talpam csikorgó metrum-zenéjét,
és vártál...
kopogjam hátadra
vagyok még, s leszek dobogó igéjét.

Melletted, fák állnak vak-gyökerekkel,
ágazol, te is szerte boga,
állok középen, mint lélegző kőkereszt.
Ki tudja merre,
ki tudja hova...?

A Varázshegyen innen

Ablakban állva, távolba merengve,
létedre ismét, nyelvet ölt az este,
ballag a Hold,
susognak falombok...
Szemed fürkészőn keres.
Nem látod, hol vagyok.

Levelek hegyéről csöppenő
köd-gyöngyök tiszta fénye,
- könnyeim féltestvére.
Utadra guruló göröngy barna rongya,
- pihenj-t parancslok csendes szűz vadonba.

Ha ének száll fel téli nyírfaágról,
kopasz fa gőzpárát lehel,
burkolózz belé,
hallod?
Madarad énekel.

Felnézel unott képű Holdra,
udvarán találsz egy csillagot,
arcodra fénylek...látod?
Szobádba nézek.

Itt vagyok...

Nox - Túl a Varázshegyen

Somló Tamás - Indulni kell

Ébredés

Hajnali csönd és hideg
beszőve álommal,
tovatűnt képek, 

percekig kisértenek.

Bátor a tükör nevet,
benne egy sápadt arc,
szürke és fáradt, 

alvatlan-halvány szemek.

Unod a reggeleket,
új nap és újabb harc,
úgy érzed, egy helyben 

topog az élet veled.

Gőzölgő kávéd meleg,
illata ébreszt már,
köszönj a világra,

itt vagyok, megyek, megyek!

2009.06.25 21:19

Presser Gábor : Nagy utazás....

Vonatok

Egy ismert, de képzeletbeli kép, ami sokunk számára előjön. A vonat ez, hiszen mindannyian átutazók vagyunk ezen a földön.
Felszállunk, bár igazából nem mi akartuk ezt, de ezzel bizonyára akkor, ott, azon az Első Állomáson örömet szereztünk valakiknek.
Utazunk.
Utazom.
Megállók várnak sorban, utasok szállnak fel, majd le. Vannak akikkel nagyon összeszoktam, nagyon ragaszkodom hozzájuk, mert hasonlóak vagyunk.
Vér, és föld köt össze bennünket.
Sok évi együtt utazás után, kiszállásuk nagyon fájt, és magányosnak éreztem magam nélkülük, ezért a szívemben mindig őrzöm pótolhatatlan helyüket.
Jönnek nem igazán kedves útitársak is, akik, ha nem hagynak ott, én szállok át más fülkébe, vagy más kocsiba.
Az ember szeret nyugodtan, kényelmesen utazni.
A vonat csak előre halad. Úgy tünik, mintha láthatatlan kezek felszednék mögülem a síneket, ezzel megszüntetik a visszafelé vezető utat.
Vonatok.
Haladnak egymás mellett, átnézhetünk a másik kocsiba, és integethetünk egymásnak, de a két, párhuzamosan lerakott sínpár, csak a végtelenben fog találkozni egymással.
Hát mégis nagy a világ!
Előfordul, hogy nem ülhetünk mindig oda, ahová éppen szeretnénk, mert arra a helyre elővételben megvásárolták a jegyet. Így, csak távolról tudjuk a másik, hasonló sorsú embert, figyelemmel kísérni, és előfordulhat, hogy egy óvatlan pillanatban azt vesszük észre, elkeveredett a tömegben.
Ahogy telik az idő, csomagjaim egyre nehezebbek.
Köszönöm, hogy felszálltatok hozzám, és eddig, segítettetek nekem, cipelni a terheket.
Hálás szívvel, nektek köszönöm, akik mellettem ültök, nektek akikkel egy kocsiból, mégis más szemmel nézzük a tájat, mert ti fogtok nekem segíteni az Utolsó Állmáson a leszállásnál.
Hol gyorsabban robogunk, hol csak döcög a vonatunk, de töretlenül halad előre. Nem gátolja sorompó, sem a szemafor piros fénye, mert neki haladnia kell addig, amíg megérkezik a Végső Állomásra.
Legjobban nektek fogok hiányozni, akik ma még velem utaztok, de bízzunk abban, hogy ott, a Nagy Állomáson, terhek, és csomagok nélkül, valamennyien újra együtt leszünk.
Addig, utazzunk együtt. Jó utat!

                                                                         

Hangolódás

Bocsásd meg,
ha beszélek,
unalmas meséket regélek,
kit érdekel,
cirpelő hang, megunt szöveg,
elnyomja csatára éhes tömeg.
Csendemet ez megalázza,
sírásba, gyászba taszigálja,
megöli a rezgést, térben.
A harang is zenél, minden délben,
kopik a nyelve, burája,
mégis fülünkbe kiabálja,
életre hívlak!
Nem érted?

www.hangfogo.hu/hangok/a_tucsok_beindul.mp3

Túlélés

Nekem,
elég a matyóbaba színes ruháira gondolnom,
a máztalan fazékra,
magam ácsolta
kis bunkerre, hátsó udvarunkban.
A tintásüvegre, az itatóspapírra,
tanító nénim vékony kis kezére.
Nyakamba akasztott uzsonnás táskámban
egy szelet kenyérre,
teáskannára az asztalon.
Lukas cipőmre az  udvaron. Kint felejtve.
Nyár volt a gyerekkor, mindig szabadon.
Nem ragasztott fotelbe a technika,
csak a felfedezésre váró erdő, a rét színei,
azok marasztaltak csillagos estéig.

A koszos, tövig koptatott körmök, a sáros térdek,
a lehorzsolt könyök,
véresre vakart szúnyogcsípések,
a megmászott fák győztese voltam,
és temetője lettem, gyerekkorom
szabad szépségének,
belőlük szívok vért
ma, a túléléshez.

Éjjel...

Éjjel, ha
párnák közé bújnak a látszat-nyugalmi percek,
visszatekint a köznapi ember,
szürke köntösben, zajtalan hős,
- ezt is túléltem -
holnap is lesz ki győz?

Az én házam, az én váram

Biztosan elcsodálkozol, amikor a kavicsos úton haladva, magányos kis házra bukkansz. Elcsodálkozol, mert többször jártál már ezen az úton, és pillantást sem vetettél rá. Persze! Mert kívülről nincs rajta semmi különös, ami felhívná magára a figyelmet.

Egyszerű, vályogból épült ház.
Mikor belépsz az udvarra, csak onnan láthatod hatalmas ajtóit, kitárt ablakait.
Belépve, tágas előcsarnok fogad, és meglepődve látod, hogy a falak üvegből vannak. Kristályból, ami csilingel a látogatók számára, ha jó szándékkal érkeznek. Viszont a rosszindulatú emberek jelenléte semlegessé teszi. Ilyenkor kong az ürességtől.

A házban, már sokan megfordultak, és ajándékkal is kedveskedtek. Kosaraikból, telehintették az üres szobákat élettel. Sok kedves szó csilingel vissza a visszhangból, amit mi, emberek. emléknek hívunk. Titkokat is őriz féltő gondossággal, ezért tart lakatot egyik szekrénye ajtaján. A berendezés még nem elavult, de nem is modern, pontosan olyan, amilyen a ház.
Egyszerű, és tiszta.
Az ablakból, lágy vizű folyót pillantasz meg, amint finoman mossa a színes parti kavicsot. A hátsó bejárat felől, szinte a lábadat mossa a folyócska. Ábrándos szemekkel éled át a nyugalmat, a békét, a szeretet örök biztonságát.
A szél, virágillatot lehel arcodra, és álmokat sugdos füledbe. Aztán engedsz a kísértésnek, és a lépcsőre ülve, hátad az ajtófélnek vetve valóban álmodozni kezdesz...

A Nap, óvatosan eltűnt az egyik felhő mögött, biztosan arcát frissíti fel, és mire visszatér, te lassan magadhoz térsz, és most veszed csak észre, hogy egy helyen kopár a föld. Sem fű, sem kavics, sem virág nincs ott, csupán a semmi tátong nagy, üres szájával.
Megérted mi történt, de nem törődve vele, és nem sejtve a következményeket, rákészülsz tettedre.
Egy szempillantás alatt lehajolsz, és zsebre vágod a legközelebbi színes követ, majd sietősre veszed lépteidet. Szó nélkül távozol. Járásod gyors, meg sem állsz, csak az autód mellett.
A házból, ekkor hatalmas, fájdalmas kongás hallatszik, de te, ezt már nem hallod.

A ház még áll.
Ma is fogadja a látogatókat, pontosan olyan örömmel, mint annak idején, az első látogatót.
Bizalma nem fogy el a Holddal, még hisz az emberek jóindulatában, ennyi csalódás után is.

/szaffy3 (x) - 2010.03.04 21:39/

Eltelt egy év.
Mi lett a házzal?
Tetejére, tornyot hordtak a fecskék, ablakaira, színes üveget festettek a pillangók, a szorgos hangyák pedig, mintha a saját házukat építenék, egyre tágasabb termekkel bővítették.
Azt beszélik róla, olyan, mint egy templom. Magas, tiszta, és különleges az illata.
Látogatói, örömmel járnak, napi rendszerességgel.
Csend, nyugalom, és béke uralja a termeket, csak a tücsökzene az, ami fogyhatatlanul hallatszik, mintha egy óriási gramofonról szólna a halk, de határozott cirpelés.
Ma is forog a lemez, körbe-körbe, amíg el nem kopik a gramofon tűje...
A kapura ez van kiírva: Gyere máskor is! Érezd magad otthon!

/moonlight 2010. 03.14 16:49/

Áldalak búval, vigalommal

Kedves vagy nekem

Kedves az erdő, a fák, a kilátó,
a szoba, a ház, az ágy.
Kedves vagy nekem.
Hol jártál idáig mondd,
vigyáztak rád?

Bújócskát játszottál velem,
aludtál mélyen egy titkos rejteken.
Én nem találtalak,
hiába-táncot jártam a kert alatt.

Most végre megvagy!
Angyalok helyett dúdolok éneket.
Ébredj fel végre, nincs még éjszaka,
a szürke este szőtt ezüstöt hajadba.

Ha akarod,  fésűd lesz ujjam,
kiszedem őket,
befonom kontyomba mind...

Szemedben, néma panasz.
Jöhettem volna hamarabb.

Keserű gond ül a válladon,
az átaludt éveken töröd magad,
ne fájd mi nem volt, szeresd mi van,
kezedet szorítom, maradj.

Ha menni akarsz, majd kibontod magad...

Emlékem akkor is enyém, amíg élek,
magamnak festek belőle képet.

Vikidál Gyula - Zsoltár Anyámnak - vers: Ratkó József

Tücsök-hang

Vége.
Vége a télnek.
Becsukom lassan az ajtót
magam mögött,
ígérem ritkábban hegedülök.
Süt a nap,
a csillagok is várnak,
meg a kert.

Fekete mellényes,
pepita-perceim cirpelései,
nem zavarhatják
szorgalmas hangya-lábad cipekedését.
Ismerem néped viselkedését,
de élvezted tudom,
mikor talpad alá vontam a tavaszt,
megint,
sürgetve szíved ébredését.

Tiszta tüdővel (főpróba)

 " magyar vagyok, magyar,
magyarnak születtem,
magyar nótát dúdolt a dajka felettem,
magyarul tanított imádkozni anyám,
és szeretni téged, édes magyar hazám"(népköltés)



Megemlékezésre voltam éhes,
egy tűz,
a tavaszi lobbanás csábított,
és láttam a színpadon seregnyi fiatalt
tiszta tüdővel,
élénk szívvel,
nemesen csendes megébredésben.
Nem volt kardélre hányt csatazaj,
dobpergést elnyomó, dübörgő talpramagyar,
sem tizenkét kívánságpont,
csak olvasott emlékből megsodort,
színes,
három-szín szalaggal átfogott,
tánc,
nótacsokor,
és vers magyar nyelven
a hazáról,
tízmillió ember édes otthonáról.

Azt hiszed...

Azt hiszed hamarabb fekszem ha nem jössz?
Tévedsz.
Kedvesem, majd talán holnap.
Ma nem.
Ma, kicsit kuporgok még,
és semmiségemet élvezem.
Fanyar szájízzel kérdezem:
ki vagyok ebben a világmindenségben?
Mert most kivagyok,
igen,
pár napot kihagyok.
Veled.
Mert kérted.
Most pár napot,
egy hetet,
aztán egy hónapot,
és végül egy évet.
Így múlik el majd az élet.
Én itt,
Te ott.
Vagyunk és voltunk,
nincsenek holnapok.
Csak megkopott tegnapok.

Üzenet

Az égi padláson lebeg a csend is,
kötélre fűzve szennyesünk,
kimosta az, ki világra hívott,
s olajjal kente életünk.

Életünk kerekén nem dőzsöl rozsda,
rajta a lánc könnyen szalad,
csengővel riasztva eltévedőket,
maradj igaz, ha terjed a gaz.

Ha terjed a gaz, szívja a véred,
kullancsként ragad a húsba,
csengőm riaszt, üzenem néked,
gyomlálni ne legyél lusta.

Lusta a szád, hályogos szemed,
tükörbe kellene nézned,
ne hasalj le, ne térdepelj,
ál-igazak szennyesének.

Hamvazó szerdára

nem kong a kolomppal messze
pusztában bolyongó hajnal
gyolcsba bújt csontsovány testtel
hang nélkül küzd meg a bajjal

fegyver sem csörg derekáról
beszéde bölcs igék sora
halk-szavún szemével bájol
nyomában gyűlik a csoda

keresztjén esendő sorsunk
szegekben fizettünk hálát
vérével egy törzzsé forrtunk
cipeli megrakott málhánk

Március ifjai!

Március ifjú legénye, fiatal leánya, ébredj!
Ünneplő szívvel térj vissza egy régi nemzedékhez.
Szerelmes hévvel lelkesült, hazádért harcoló magyar vitézhez.
Csontja bár porral elvegyült, vágyai ízét magadban érzed,
trombita hangjukat elnyomják, hamisan játszó hegedűs zenészek.

Ezek a hangok ma fájnak a fülnek, vérzik a magyar lelke,
elült hullámok nem szállnak hadba, ködfelhő ült a feltámadt tengerre.

Piros a vér, tiszta a fehér, reményfa hajtott zöldön,
megkínzott fehérség hever most bénán a földön,
halovány zöld reményt keserű epe éltet,
vérszínű szemekben forog gyűlölet-kísértet.

Akkor a napfényből vérvörös álom csepegett,
ma piros festékkel mázolnak pókháló terveket.

Ébresztő ifjak, fiúk, lányok, a jövő a tiétek!
Mi nem soká múlttá válunk tőlünk mit reméltek?

Hozzád kiáltunk, március ifjú gyermeke,
ünneplőt húzz e szennyesbe bújtatott nemzetre.

Kanócként lobogj, ha meggyulladt gyertyád fénye,
kipirult arcod mereven feszítsd a szembe-szélbe.

Fakezű karmester helyett ember olvasson partitúrát,
magyar zenekar húzzon talpatok alá magyar nótát.
Tavaszi tiszta ég alatt magyar zászló lengjen,
gyermekek zsenge dalából magyar szó zengedezzen!

Köszönöm

elhiszem
a csokrod
a vízébe öntött szavadat
tartós mosolyod
hitedet
az agyonmosott lepedő-lelkű
neked szeplőtelen
hajnali magamban

köszöntöttél

hát kezembe veszlek
táblámra írlak
magas homlokomra
el ne vessz
világnak hívott vad vadonban
megénekellek
öröknek szánt víg-dalomban

Újra küzdök

újra küzdök:
hóval sárral
átáztatott kis csizmában
deres hajú erdő szélen
befagyott tó ketrecében
szakad rám a hideglelés
csípős könnyben sós szenvedés
veres arcom
veres kezem
homlokomhoz felemelem
nap helyét az egen lesem
viharodat fejed felől
tél dunnába betemetem

Férfiakhoz

Már nem a kislányos vágy beszél belőlem,
vagy szűzfehér, női álom kering,
asszony-emlékbe elrejtett húron
szonátát pengetek
életem delén megint.

Emlékszem rátok eres kezek,
gondoktól szántott homlokredők,
parázsként tüzelő férfiszemek,
szemben a sorssal is vakmerők.

Tudjátok-e vajon kik ő nekünk?

Oroszlánbőrbe bújtatott macskák,
mi pedig égő kemence padkák,
simogatástól elolvadásuk színhelye.

Ringó csípőnkre téved szemük,
majd lágy-ölre hajtják,
bogánccsal meghintett fejük.

Étkezés közben nem beszélnek
míg elfogy a bor és a kenyér,
kezünkbe zuhanó arccal nézzük,
látványuk evéssel felér.

Vacsora után altatót mesélünk,
vetve az ágyuk,
vágy-mosoly arcukon megjelen,
párnájuk pihéje borzong a helyén,
illattal megszentelt fekhelyen.

Csókoktól édes mézízű-éjen,
szerelmet zenélő vibráló fényen
testüknek szomja is elpihen.

Ébredj!

Elnézlek. Hazám!

Mintha magányos lennél,
megingat egy-egy rossz kísérlet,
tükrözöd rám...
már csak a sors játszik véled,
arcodra néha ráül a bánat,
a vígság utadról el-eltéved.
Elhalni látszik
pirosló, tüzes szenvedélyed.

Öregszel talán?

Emlékezz mikor édes voltál,
kemény vagy, erős,
nem vette ízed rajtad taposó száz halál.
Sodoma bűnös hűtlensége
aszott mezők,
kopár sivárság,
tőled még messze áll.

Te, izzadságból nyerted sódat,
belőlem is,
ontsd vissza ránk a régi jódat,
meséljek jó hírt felőled is.

Még finom vagy Te,
még termőre fordul méhed,
anyaföld mélyéből csírát hajt
honvédő hant alól zsenge élet.

Méz csorog szőlődből,
forrásvíz kútjaidból,
ígéretfölded Kánaán.
Nem múlhatsz el,
nincs benned vér-hiány.

Vagyunk itt néked örök tavaszban,
dobbanó szívvel,
egyenes háttal,
nem tűntünk el
fehérrel takart halt-világgal.
Szemfedőnk olvad.
Hisszük, hogy jól vagy.

Tavaszi zsongó március,
éledő kékellő kikelet,
ünnepre hívj
növendék ifjút, gyermeket.
Vidámítsd arcuk, 
Hazám,
űzzék el rólad
magányba burkoló felleged!

Akkor tarkállani fog az utca, tér,
akard...
a kicsi zászlók lengjenek,
ébredj fel, Hazám, ne higgy már
a rontó embereknek!

Igazságunk

Utolsó harcban fátyolos szemekkel,
átnézve oda,
könnyön,
csatát így veszt az életösztön,
veszít és teremt,
egyetlen rendet a földön,
 - itt maradónak ó, mennyire fájsz,
bár hazudjuk bátran várunk,
élet utáni egy igazság,
győzedelmes szent halálunk.