Utolsó stáció

Megloptam magam, az éjszakám.
Látom, a hold udvarán csillagok ezrei éberen játszanak,
hol kigyúlnak, hol elhalványulnak, 
huncut mosollyal kalandra hívnak. 
Tejúton vonatom vár.
Fűtik a kocsimat,  - azt nagyon kell!
Hideg az állomás.
Csikorgó kerekek hangosan törik a leszálló harmatot,
még mindig egyedül utazok, ásítnak rám hajnali vonatok.

Siklik a kocsim, egy lélek sem jár.
Sikít a síp.
Csak régi emlékek indulnak velem,
és érzem, mert lassít,
hegyre hág fekete kerekem.
Ablakom homályos, 
csorog a cseppekké összegyűlt pára,
mosódnak el vele merengő szemeim előtt,
távolból baktató emlékek színtelenné vált palettája.

Megáll-e valahol fekete vonatom?
Zakatol magányban tovább?
Van-e még állomás?
Nyugalmas peronra jön-e az útitárs?

Fekete vonaton  millió kérdés,
kerekek zajával fejemben zakatol.

Az öreg csönd hallgat,
gyanakszom sejti,
s bölcsen,
mint macska a kását, kerüli a szomorú  választ.

Magammal kezdek párbeszédet:

- egy felelet legyen kerek,
kérdéseimre figyelek,
válaszaim furcsák és rövidek.

Jön-e utastársam?
Eldöntöm helyettem.

Türelem.

Vonatom végállomáshoz közeleg.
Minek a társ legyen mi fáj, ha...
(ezt a szót gyűlölöm)
nincs messze már...
bár zöld a  szemafor,
a váltóőr fekete csuhás.
Majd pirosra vált,
s elérkezik az utolsó stáció,
a végső állomás.