Szabolcs himnusza

"Mindenhez van jogom, hát játszom.
Föntről gyereknek,
lentről Embernek látszom." (Ratkó József, Nyári nap)



Fel-feltör bennem, kínoz egy gondolat,
versbe akarom írni a nagyokat.
Zaklat, gyötör és feszül, mint magzat a méhnek,
keresi útját a múlt, homokból eredő bércnek.

A csúcsokról kellene szólnom, és félek.

Félek, nem vagyok méltó arra,
hogy leírjam, azt a néhány nemes lelket,
akik a sötét, elnyomott sorsról csodákat énekeltek.
Akik még itt is szereztek élményt, százat,
kiknek Szabolcs kínált lakni homokból várat,
- históriás én nem vagyok,
magukért szólnak a nagyok.

Prózában, versben, harcos tettben,
bőségben búval, víg jó kedvben,
tartanak ma is felettünk pajzsot,
védték a nyelvet, gyűjtöttek sarcot,
köveket raktak alapként elénk,
épüljön úttá bennünk a nem elég.

Kilincselés egy célért, megújulás a nyelvben
Bessenyei érdeme, megyénknek volt ő lüktető ere,
és költőink, íróink sora,
Váci, és Ratkó, újkori barázda földjéből kihajtó két csoda.
Móricz a hétkrajcáros,
Krúdy a nagy Szindbádos,
és Kölcsey, ugaron kezdtek szántani.

Szántani, vetni homokba magvakat.
Himnuszba sírni szeszélyes sorsunkat.
Imává zengni a szabadság tiszta fényét.
Megharcolt életek éledő száz reményét.

A jelen aggódik, ha nem vagyunk bátrak,
zokog, ha omlik a tégla,
elborul bennünk a ház, düledez őseink hagyatéka.
Miért, ha nincs tovább, ha nem sercen kanóc a tűzben,
miért volt annyi harc, ha elmúlnak pipafüstben.

Vinni kell tovább a kard olvasott, írott ékkövét!
Nem vagyok kiváló sarj, sem páncélos hős vitéz.
Csak tékozló fiú, ki bűnbánatot tartva
mögöttük botorkál és versben prédikál
reményre reményt gyűjtve a harcra.

-----------------------------------------------------------------------------------


Szabolcs bércei

(átdolgozás előtti változat)


Édes-kedves földem, még partodon ülök,
nem hagylak magadra, nem menekülök,
szebb vagy a csillámló kék Adriánál,
csodásabb évszakot ki szülne nekem,
aranyból barnuló szikkasztó-tűz nyárnál?
Csodás, ha partod olvad, talpamra sül,
majd porlad...

Csiszol és vés engem is a homok,
szülötted lettem,
büszke és konok,
termődre ejtett magvad,
közeli rokonod.

Ki merne megvetve leszólni téged,
dajkája voltál nem egy nemes bércnek,
itt, hol a halom már heggyé tágul,
itt is volt élet, született dal,
parasztok ajkáról itt is kesergett,
hajnali haranggal, munkára biztató ének.

Itt dobbant nagyot Krúdynak szíve is,
ki Sóstón talán egy csónakban ülve,
Szindbádot álmodott,
körmondat kígyókat lapokba tekert,
s ezernyi kalandot ránk hagyott,
kinyitva nekünk az elme szűk ketrecét,
fantáziába szőve hősei életét.

Móricz születését
nem jelezte csillag,
csóvás égi lámpa nem járt a parasztnak,
nyomorból robbant a beregi fényre,
szilánkkal szórta sorsunkat az égre.
Hét krajcárt kereső népét kiemelte,
győzelmüket mindig szélnek énekelte,
példájukat vaskos regényekbe írta,
bukásuk szégyenét panaszolva sírta.

Bessenyei György, nyelvünk bölcs őrzője,
reformált hatalmat, gondolva jövőre,
így épült fel az akadémia,
anyatejjel szopott szó-hagyatékunknak ringató bölcsője,
benne éledezett, örökös érvényét megtartó törvénye.

Kölcsey, a sorstól mindig reményt váró,
védőnkül szegődő, máskor okkal vádló,
Isten trónja előtt bús-komor ügyvédünk,
negyvennyolc éven át hirdette ne féljünk,
kritikus malmába gyűjtötte a kincset,
kiszemelte abból a temérdek nincset
búzából a konkolyt, szorgalmasan szűrte.
hazánk büszkeségét, himnuszunkat szülte,

Váci Mihály, itthon, fel-fel dobott kővel,
proletár múlttal, ingatag jövővel,
gyenge fizikumú, érces, erős lélek,
fatörzsből gyönge ág,
vers-csomag bélések között nem elégek,
lelke kohójában szavakat olvasztott,
keményet és lágyat nyakunkba akasztott.

Ratkó, a bekerült, Pest volt első hona,
követte életét intézet, és család,
József Attila volt költészete apja,
ismertem,
madárlátta nyelvét örökül itt hagyta.

Elmentek mind, és közöttünk vannak,
ösvényen vezet lábnyomuk,
itt hagyták szabolcsi homokban,
temetve mélyére nyomorunk.

Kezem ha simít arany homokvárat,
felrakom tornyára őket, koronának.

Hirdetem lelketek, igazság harcosok,
magyar szó-teremtők, érchangú dalnokok.